DONNERT KÁROLY

 

                                             Nagyanyó meséje

 

       „ Most, hogy már jól bevackolódtatok a meleg paplan alá, azt hiszem, végre elmesélhetem nektek  a  karmoládi  manók  históriáját…                             

 

    Kislány voltam még akkor, amikor mindez megesett velem-, ezért aztán, hozzátok hasonlóan nem sütöttem, hanem nagy kedvvel pusztítottam még csak akkoriban  a sütemény-nemzetség apraját-nagyját. A sütést meg inkább ráhagytam édesanyámra- s bizony, hogy okosan tettem….Mert az ő mákos kalácsánál   illatosabbat, omlósabbat, édesebbet  nem készített  senki se a mi falunkban. Méghozzá igazi búbos kemencében sültek azok a mesebeli kalácsok- olyan kívül hófehér mésszel, belül éjfekete korommal kent, nagyöblű ördögszekerében tehát, amilyet talán már csak az én máig falun lakó kedves nővérem,Mariska néni   használ odahaza.

      

   Egy szó mint száz, egy verőfényes  vasárnap délelőtt   is ott  kínálta már magát  a nagy tál finom mákosguba   a kemencében, én pedig kerülgettem  erősen, mint Doromboli macskánk szokta a forró  tejecskét. De édesanyám feddően emlte rám a szemét, s így szólt: „Ejnye, kislányom, elfeledted –é: nem az apja, hanem a fia ez a guba a lencsefőzeléknek..! „Amivel persze azt akarta mondani, hogy az édességre majd csak az ebéd legvégén fogunk sort keríteni. Én hallgattam, de azért feltettem magamban: csak utána nézek én még harangszó előtt ennek a híres rokonságnak…

        S tényleg: mikor édesanyám kifordult valamiért egy percre az udvarra, gyorsan elő is varázsoltam magamnak  a kemence öbléből néhány falatnyi finomságot. Sajnos, a  nagy bűbájosságot  nem csak a guba, nem csak a becsület, de a kezem és  a  kötényem eleje is bánta: olyan  kormos lett mindkettő, hogy nem lehetett elrejteni őket édesanyám elől…Annyit mindenesetre megtettem, hogy  amikor  visszajőve kérdőre vont, ráfogtam az egész csúfos esetet  a   kormoládi manókra…Az egyik   szomszéd falut hívták tudniillik Kormoládnak-, annak a szélén pedig lakott egy csúnya és mérges kis öregasszony, aki vajákos hírében állott messsze környéken…

                                  

 …Tessék?!?..Nem, ti imposztorok: nem Mariska néninek hívták a csúnya mérges kis  öregasszonyt, hanem éppen hogy Bözske néninek-,de az biztos, hogy állítólag szót tudott érteni a manók fejedelmével…Ezt a mesebeli aprónépet feketítettem be hát gyorsan a magam kormával-,   mondván, hogy azok dézsmálták meg a tálat, s azok kentek be engem is  korommal, amikor vissza akartam tartani őket. Édesanyámnak türelme sok volt, ideje pedig kevés, nem firtatta hát sokáig a dolgot- csak a kalácsos tálat tette át gyorsan az éléskamra polcára az alatt, míg én a  kútnál mosakodtam. Az üresen maradt helyre pedig azonmód be is vackolódott  mindjárt a Doromboli  macska, hogy ott melegítse elő a hasát a maga közelgő ebédjéhez. 

    Minderről én persze semmit   sem tudtam- csak a manók  gubájának az édes jó ízét éreztem még mindig  nagyon a számban….S szégyen ide, szégyen oda, arra gondoltam: ha két-három  eltűnt kalács súlyát elbírta a kormoládi manók  izmos háta ,  hát akkor öt-hat guba alatt sem fognak tán megszakadni….Az első adandó alkalommal belemarkoltam hát újból a kemence ajtaján át  a tálba-, azaz  hát a tál helyett épenhogy a Doromboli nagyságos úr ünneplő vasárnapi bundájába. Az szegény meg álmában talán  ép az egerek bálján volt  díszvendég, s úgy megijedt a váratlan gorombaságtól, hogy vinyítva ugrott ki a melegedőjéből, s a  hegyes körmeit jól belemélyesztette közben az én rosszban kotorászó kezembe.

          Meg is maradt annak a vérpiros nyoma, koromnál letörülhetetlenebbül. Édesanyám, aki  beszaladt a nagy ribillióra, bizonyára ép a fájdalmas képemet látva nem szidott meg most sem igazán, csak annyit jegyzett meg fejcsóválva: „Úgy látom, most már  nem is  Kormoládról, de egyenesen  Karmoládról járnak át hozzánk a manók torkoskodni…De csöppet se félj, szentem, legközelebb én magam küzdök meg majd velük a kis nyírfaseprűvel, csak kerüljenek még egyszer a guba közelébe…!”

          Máig sem tudom, mit tartanak a karmoládiak  a nyírfaseprűről, s mit a szégyenkezésről- de nekem a másodikból olyan alaposan kijutott abban a pillanatban, hogy az elsővel már  semmi kedvem nem volt  közelebbről megismerkedni. Gyorsan bocsánatot kértem hát : hangosan, őszinte szívvel édesanyámtól, s csak magamban, de ugyanolyan komoly megbánással az ártatlanul megvádolt manónépségtől is. S remélem nagyon, hogy ezzel a mostani mesémmel vénségemre sikerült talán végleg kiengesztelnem őket…

CSENGELLE

Az Örök Barátság Forrása

Hol volt, hol nem volt egyszer régen egy forrás, amit az Örök Barátság Forrásának neveztek. Úgy tartották, hogy aki a vizéből iszik, azt egész életében igaz barátok fogják körülvenni és szeretni, amíg az ember csak él.

A világ összes tájáról érkeztek a vándorok, minden féle és fajta népek a legendás forrás vizéből kortyolni, ami egy erdő szívében, a hegy tetején állt. Fülébe jutott ennek a forrásnak a híre egy tolvajnak, aki a közeli városban tengette napjait. -Miért ne vághatnék én is bele, ha már oly szegény vagyok, és egy igaz barátom sincs? - gondolta, majd kevéske holmiját batyuba pakolta, és útnak indult a magas hegy felé.

A város széléhez érve azonban vad kutyaugatás ütötte meg a fülét. A hang irányába nézett, és látta, hogy egy kovácsember próbálja jószágát csitítani, aki ruhájánál fogva igyekezett gazdáját visszahúzni a házba.

  • Minden rendben lesz, Bodrikám, csak pár napra megyek! Eressz el, ha mondom, no!

De a kutya csak nem tágított. A tolvaj habozott, majd irányát a kovács háza felé vette.

  • Minden rendben errefelé, jóember?

A kovács bosszúsan a tolvajra nézett, miközben kutyája harapásából igyekezett kiszabadítani kockás ingjét.

  • Rendben lenne, ha ez az átkozott eb hagyná, hogy pár napra itt hagyjam. A hegyi forrást akarom meglátogatni, annál nem tovább.

A tolvajnak elkerekedtek szemei.

  • Hiszen én is arra tartok! Ha már így hozta a sors, indulhatnánk együtt, és nem volna szükség a magányos utazásra.

A kovácsnak nem tűnt ellenére a dolog, egy pillantást azért vetett a tolvaj szakadt ruhájára, de végül sikerült visszaparancsolnia hű kutyáját szűkös kis udvarába, majd szerszámait és elemózsiáját táskájába pakolta.

Így indultak hát el ketten az erdő felé vezető úton, a várost maguk mögött hagyva. A tolvaj szégyellte volna bevallani, mivel keresi kenyerét, ezért ő intézett kérdéseket a kovács felé.

  • Mi az, amit a forrástól remélsz? Hát miért nincsenek neked barátaid?

A kovács nagyot sóhajtott.

  • Nem olyan egyszerű az én életem, jóember, mint gondolnád. Éjt nappallá téve dolgozom, hogy a gyerekeimnek enni adhassak, a kocsmába pedig csak a semmirekellők járnak - nem vagyok én oda való. Így hát azon kaptam magam, hogy barátok nélkül maradtam.

Ezután hallgattak. Lassan ballagtak az erdő felé, ami immár nem is volt olyan távol. Mielőtt azonban a széléhez értek volna, egy fiatalembert pillantottak meg, aki a fűben ült, és keservesen sírt.

  • Mondja, jó uram, hát mi baja magának?
  • Amíg a háborúban harcoltam, elhagyott az én kedvesem, az én szép szerelmem, akit én úgy szerettem! Úgy érzem, kettéhasad a szívem! Ezért indultam el az Örök Barátság Forrásához, hogy ha már mátkám nincs, igaz barátaim legyenek!
  • Akkor a legjobb helyen találkoztunk, fiatalember - mondta a kovács -, ugyanis mi is arra készülünk. Tarts velünk, igyunk együtt a forrásból, hogy igaz barátok lehessünk.

A katona feltápászkodott, és hárman folytatták útjukat a lenyugvó napfényben. De hamarosan kiderült, hogy messzi földről jött, és élelme jó ideje elfogyott - súlyos kardját alig bírta cipelni, és szemei kopogtak az éhségtől. A másik kettőnek azonban, sajnos, csak magukra maradt ennivalójuk, az sem sok. A tolvajnak ekkor támadt egy ötlete.

  • Maradjatok itt, a fa tövénél, kerítek én nektek enni.

Azzal sarkon fordult, és beszaladt a sűrűbe, ahonnan némi fény szűrődött ki. Járt már itt ugyanis, és tudta, hogy ez egy rablóbanda eldugott háza - gonosz emberek laktak itt, akik fosztogattak, törtek és zúztak, gyengéket bántottak. Könnyedén besurrant a nyitott ablakon, és a horkoló rablók elemózsiájával teletömte saját batyuját. Mint a szellő, úgy suhant ki a házból, vissza a fa tövéhez.

A katona nem kérdezett semmit, úgy örült a rengeteg kenyérnek és gyümölcsnek, és a tolvajnak nem kellett szavakkal semmit megköszönni - minden értett a hálás tekintetből. Így már jóllakottan tudták folytatni útjukat a sűrű fák között az egyre magasodó dombon, érezték mindhárman, hogy már nem lehet messze a cél. Amikor azonban a legkevésbé várták, egy folyóparthoz érkeztek, amin keresztül nem vezetett híd.

  • Mitévők legyünk? Ha nem kelünk át a folyón, soha nem jutunk el a forráshoz! - rogyott össze kétségbeesetten a kovács.

De a katona szó nélkül fogta magát, odament egy közeli fához, és nehéz kardjával elkezdte nyesni azt. Hamarosan világossá vált, mire készül - hidat ácsol maguknak, amin átkelhetnek. Nem telt többe tíz percnél, mire egy akkora rönköt sikerült kifaragnia, amit hárman felemelhettek, és a sebesen folyó vízbe ereszthettek. Egymásba kapaszkodva megragadták a túlsó part földjét, és csapzottan és zihálva, de kikecmeregtek a vízből. De az örömük nem tartott sokáig - ugyanis a katona meglátta, hogy drága kardja, amivel annyi harcot megvívott, csaknem kettétört az erőlködésben. Könnyek törtek elő szeméből, és elkeseredetten a földre rogyott.

De a kovács nem volt rest, tudta mit kell tennie - előkapta nehéz szerszámait, és munkához látott. Addig pörgette, forgatta a törött kardot erős kezei között, míg egy repedésnél több már nem is emlékeztetett rá, hogy mi történt vele valaha. A katona szóhoz sem jutott.

  • Szóra sem érdemes - mosolygott a kovács. - Inkább induljunk, lassan hajnalodik, még napfelkeltére a forráshoz érhetünk.

Csendben haladtak tovább az emelkedőn, érezték, hogy egyre nehezebben veszik a lépteket, éhesek és szomjasak voltak, a hegy egyre magasabbra nyúlt, de már tudták, hogy közel a cél. Végül, mikor a Nap legelső sugarai megérintették a köréjük magasodó fák lombjait, meglátták.

Gyönyörű volt, ezüstös vize csendben csordogált a hegytetőn. A földre hajoltak és egymásra néztek. Majd szó nélkül beleittak a békésen folydogáló vízpatakba.

Egy pillanat telt el. Lassan felegyenesedtek, és érezték, minden kétség nélkül érezték, hogy azonnal szívbéli, legjobb barátok lettek. Könnyezve egymás nyakába borultak.

Nem sejthették, és nem is tudták meg soha, hogy a Forrásnak tulajdonított varázs csak legenda volt.


HORVÁTH JUDIT

A pincei sárkány

Jött a hír, hogy a pincében van valami félelmetes. Valami hatalmas morog és bömböl. Néha lángok látszanak megtörni a sötétséget, és közben fújtatás hallatszik.

Ki lehet ez a Félelmetes Valaki?

Mindenki egyetértett abban, hogy ki kell fürkészni a dolgot.

Lili és Elmer elhatározták, hogy lemennek a pincébe és megnézik. Elővették a varázsbőröndöt, magukhoz vettek egy zseblámpát, páncélt öltöttek magukra, kardot, puskát tettek a hátizsákjukba, hónuk alá szorították a nagy varázskönyvet és elindultak.

Beóvakodtak a pincébe. Borzasztó volt a sötétség, a zseblámpa csak éppen picit világította meg. Lábujjhegyen mentek, s közben hallották a mirgés-morgást.
Nagyon félelmetes volt.

Egyszerre csak hatalmas szuszogás hallatszott és utána egy nagy bömbölés. De ez még mind semmi! Lángok repkedtek a sötétségben, jó magasan. Ha ez fejmagasság, akkor ez a valaki hatalmas lehet.

Lili szinte sóbálvánnyá vált, mozdulni se tudott. Elmer rémülten kereste barátnője kezét a sötétben. A fülébe súgta.

-Fussunk!

Megfogták egymás kezét és nagysietve, mondhatni futva menekültek.

Lihegve rontottak be a konyhába, ahol Karolina éppen betette a pogácsát a sütőbe. Kis félmosollyal rájuk nézett.

-Már megint egy papírsárkány?

-A pincében! Akkora! Demekkora! Jaj!

Karolina megtörölte kezét a kötényében.

-No, nézzük!

Azzal elindult a pincébe. Lement a lépcsőn, leérvén, felgyújtotta a villanyt. A pincében persze volt villany, Karolina mosolygott is a két hősön, hogy ezt nem tudták.

A hirtelen világosságban körülnézett.

A Hatalmas Valaki egy sárkány volt.

Olyan, nagyon szabályos sárkány, mint akiket a mesekönyvekben láthatunk. Hatalmas, zöld pikkelyű, nagy szájában őrületes nagy fogak, közülük lángok törnek ki, piros szemei gonoszul villognak, karmos lábai alatt a pince padozata beomolva.

Karolina mérgesen nézett rá.

-Mit riogatod itt a népeket?

A sárkány meghökkent. Bömbölt egy nagyot. Aztán még egyet. A következő bömbölés a torkán akadt, mert Karolina szigorúan rászólt.

-Most nincs időm, mert sül a pogácsám, gyere csak velem!

Azzal elindult felfelé a lépcsőn, s lássatok csudát! a sárkány utána. Ahogy lépkedtek a lépcsőn felfele, egy-egy lépcsőfok leszakadt, a korlát kidőlt, s Elmerék lakásának ajtaja is kiszakadt, de végül bent voltak a konyhában, amit betöltött az azóta megsült pogácsa illata.

Karolina szigorúan nézegette a jövevényt.

-Na, szép kis firma vagy! Látnád magad! Koszos a nadrágod, szakadt az inged, persze ilyen az, aki a pincében lakik!

A sárkány, igyekezett összehúzni magát, s megszeppenve nézett Karolinára. Zavarában leült a hokedlire, persze az összerogyott alatta, így aztán ült a földön, s tanácstalanul forgatta a szemét. Karolina folytatta.

-Na, ide a ruháiddal!

A sárkány rémülten engedelmeskedett, Karolina pedig már ment is, hogy kimossa a koszos nadrágot, vette elő a tűt-cérnát, hogy megvarrja a szakadásokat. Éppen csak odavetette Lilinek és Elmernek.

-Menjetek, takarítsatok ki a pincében!

Hogy mertek volna ellenkezni, fogták a seprűt, lapátot, s már szaladtak is takarítani.

Na, volt mit!

A sárkány ágya egy korhadt deszka volt, a plafonról hullott a vakolat, mindenütt limek-lomok, látszott, hogy emberemlékezet óta nem volt takarítva.

Nagy munka volt, de megcsinálták.

Mire kész lettek és felmentek, a sárkány tiszta nadrágban, megfoltozott ingben ült Lili megerősített kisszékén és egy hatalmas tál pogácsát falatozott.

Karolina sem volt már annyira szigorú.

-Nem lakhatsz itt nálunk, mert mindent összetörsz, amilyen nagy vagy, de a pincei lakásod rendben van, már csak vigyáznod kell a rendre és a tisztaságra! Aztán itt legyél minden nap ebédre, de pontosan ám!

A sárkány bólogatott. Felmarkolta a maradék pogácsát, s indult is a pincébe.

Karolina utána kiáltott.

-Aztán meg ne halljam, hogy riogatod a népeket!

A sárkány úgy csinált, mintha meg se hallotta volna, de ami igaz, az igaz, azontúl tisztán tartotta a pincét és senki se hallotta, hogy hangosan bömbölt volna, vagy bárkit megijesztett volna.

Gál Judit

Róka

Mérges vagyok, szólt a róka,

Rámorgott a teliholdra.

Te meg minek világítasz?

A vadászatban bajt okozhatsz.

Húzzál magadra egy felhőt,

ne lesd a vörös tekergőt.

Itt van négy kis rókagyerek,

fényeddel majd te eteted?

Indulnom kell a faluba,

bár az összes kutya mulya,

felverik az egész falut,

visszafelé nehéz az út.

El kell hoznom a libát,

nem csinálhatok hibát.

A Hold szégyellte magát,

eltakarta fele arcát.

Sompolyogi falu szélén,

szimatol a tyúkól mélyén.

Gyorsan elkap egy libát,

nem is csinál galibát.

Villámgyorsan kiugrik,

meg sem áll a patakig.

Falu szélén nagy a lárma,

nem baj, libát eszünk már ma.

Tölgyfa alatt az alomba,

négy kis róka egy halomba.

Várják haza a mamát,

hoz nekik egy nagy libát.

Megérkeztem, sóhajtotta,

s ránézett a teliholdra.

Te már megint engem bámulsz!

Menj aludni, siess már fuss!

Repül már a libatoll,

négy fényes kis rókaorr

már a libán szimatol.

Jól laknak egy perc alatt,

anyjuknak a fej maradt.

Mehetek másikat hozni,

még egy liba el fog fogyni.

Újra rámorog a Holdra:

ne világíts már te ronda!

Elindul a falu felé,

János bácsi háza mellé.

Ám, de ott a patak mellett,

egy idegen árny tekergett.

Berci volt az öreg kutya,

sompolygóról ő már tudta.

Libát, tyúkot, kacsát lop,

majd megkergetem én most.

Meghajszolta, megkergette,

rókavárig elüldözte.

Éhesen és megtépázva,

lefeküdt a rókavárba.


Frici, a tánctanár!

Bundám vörös, zöld a szemem,

unatkozom szőnyegemen.

Megmosakszom, elkészülök,

csokor nyakkendőt is kötök.

Felcsapok most tánctanárnak,

az egerek csak rám várnak.

Ennivaló egérlányok,

tőlem tanulják a táncot.

Tánc közben, ha elszédülnek,

két kezembe beledőlnek,

és mire ők észbe kapnak,

pocakomba vándorolnak.

A vírus bánata

A bacilus megszökött, mert próbára tették,

a tisztasággal szegényt, örökké üldözték.

Az ovit rámhagyta, fertőzzek egyedül,

addig, amíg ő valahol Egyiptomban üdül.

Az óvoda minden zeg-zugát bejártam,

de az borzasztó volt, amit én itt láttam.

Elsoroljam neked, mi van a kamrában.

Mennyi vitamin van a lilahagymában?

Olyan sok vitamint esznek a gyerekek,

jóérzésű vírus szíve meg is reped.

Magamra maradtam, én az erős harcos,

A vitamin-pajzsokról a földre lehullok.

Itt van Zolika, két éve óvodás,

soha nem kapott el lázat, torokfájást.

Szomorúan nézem, vele nem is kezdek,

rosszul vagyok, mennyi vitamint evett meg.

Nézegetem Zolit, mézes diót eszik,

bíztatja a többit, mert ők is szeretik.

Hiába dolgozom, a munkám tönkremegy,

rajtam nevet a sok óvodás gyerek.

Most Marcit figyelem, játszik az almával,

kiflijét megette, fele kávéjával.

Gyümölcstől fintorog, lassan le is teszi,

de ő nem egy vírus, és még sem szereti?

Turkál a szájában, minden játék nyálas,

megfertőzöm gyorsan, holnapra már lázas.

Végre van egy gyerek, nem jöttem hiába,

mert dolgozni járok én az óvodába.

Hetek óta élek itt az óvodában,

eddig négy gyereket döntöttem az ágyba.

Adj tanácsot mama, írd meg mit csináljak,

nem vagyok jó vírus, menjek hómunkásnak?

KELEMEN ÁGNES

Manók a Holdon

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer három manócska,

Akik egy estén úgy döntöttek, hogy felmennek a Holdra.

Nem szóltak senkinek, levelet se hagytak,

Olyan gyorsan távoztak, hogy tárva nyitva maradt utánuk az ablak.

Nem kellett űrhajó, se létra, se tollból készült szárnyak,

Képzeletük szárnyán szálltak oly magasra, ahol egy madara se jár a világnak.

Bálint, Marcell és Lázár, a három manócska,

Egy estén úgy döntöttek, hogy felmennek a Holdra.

Kézen fogva bukfenceztek a levegőben, előre és hátra,

Nem gondolván ekkor arra, hogy a Holdon őket milyen csoda várja.

Látod, Lázár? - mondja Bálint, ott a házunk udvara!

Milyen mélyen alszik Bundi, a rózsaorrú, göndörszőrű, párnatalpú kiskutya!

Ott meg szalad Bogárka! - kiállt Marcell. És a macska megáll,

Mintha hallaná a Holdra igyekvő kisgazdái minden egyes szavát.

Még égnek a fények, de sötétednek már az utcák,

Alszik az egész világ, csak három manó virgonckodik: Bálint, Marcell és Lázár.

Menjünk tovább!- húzza a nagyok kezét a legkisebb fölfelé,

Mire nagyot rúgnak maguk alatt, és átbújnak a bárányfelhők vattacukor szőnyegén.

Milyen puha! - csodálkoznak mind a hárman tátott szájjal,

S megegyeznek, hogy az úton visszafelé felhőpaplanra cserélik a jól megszokott ágyat.

Látszódnak már a csillagok, ragyognak, mint a mesékben,

Egyik kacsint, másik nevet, a harmadik gyorsan szalad, majd eltűnik a végtelen messzeségben.

Bálint, Marcell és Lázár, a három kicsi manócska,

Megérkezett már a Holdra, mire a Földön éjfélt ütött az óra.

Megállnak és körbenéznek, meleg van és különös fény,

Gondolkodnak, majd Lázár mondja: Milyen furcsa, itt nincs se világos, se sötét!

Nincsenek fák és bokrok, csak kövek és sziklák mindenfele,

Mögöttük pedig egyre közelebbről pislognak az ismeretlen, óriási kék szemek.

Nem haboznak, előbújnak, hogy megnézzék a látogatókat,

Vidám arcuk azt üzeni: Ne féljetek! Szívesen látjuk a Holdra tévedt, kicsi Földi manókat!

Kik vagytok Ti? - kérdezi Bálint, Marcell és Lázár egyszerre.

Manók, mint Ti - felelik ők - csak a Holdon élünk, napnyugtától keletre.

Mosolyognak és kézen fogják a Földről jött vendégeket,

Hogy megmutassák, amit a Holdotthonuk szürke szikláinak árnyéka rejteget.

A Hold manói úgy szökkennek, mint a Földön a szöcskék,

Ugrándozva tömik tele kavicsokkal vendégeik nadrágjának minden apró zsebét.

Bálint, Marcell és Lázár is felkap egyet-egyet,

Majd karjaikat meglendítik, hogy megnézzék, ki dobja a köveket a leges legmesszebb.

Várjatok még, manók a Földről! Hát nem tudjátok, mik ezek?

Megmutatjuk rögtön nektek, hogy mi díszíti a most már telis tele zsebetek.

Ami kívül kemény és rideg, szikla és kő,

Az belül aranyat rejt: finom, édes csokoládét, egytől egyig ehetőt.

De pszt! Ez a mi titkunk, a felnőttek nem tudhatják,

Különben, ha megtudnák, az egészet fognák, és elhordanák.

Vigyetek bátran, Földi kicsi manók, amennyit csak tudtok.

Ha majd esztek belőle, közben ránk gondoltok, újra szárnyra kaptok és egyből a Holdra juttok.

Bálint, Marcell és Lázár, térjetek most már haza,

Gyorsan, még mielőtt felkel a nap, mert tudjátok: hajnalig tart minden csoda.

Bálint, Marcell és Lázár elindult hát a Földre,

És, ahogy megbeszélték az úton ide, lefeküdtek a pihe-puha bárányfelhőkre.

Itt töltjük az éjszakát! - mondják bátran,

S már alszanak is, és ugyanazt álmodják mind a hárman: azt, hogy egy késő éjjel kézen fogva, fel a magasba, a messzi Holdra szállnak.

Amikor felébrednek, besüt a nap az ablakon,

Az ágyukban vannak, lent a Földön, s csak az őket körbevevő csoki halom emlékezteti őket arra, hogy volt egy olyan alkalom,

Amikor Bálint, Marcell és Lázár, a három kicsi manócska,

Egy estén úgy döntöttek, hogy felmennek a Holdra.

Állati muri

Este volt már, hát elaludtam,

És álmomban egy nagyon furcsa álmot láttam.

Kinéztem a szobám ablakán,

És ott a házunk udvarán

Valami nagyon nagy mulatság

Mindenféle résztvevője szaladgált.

Intettek nekem, hogy menjek oda,

Kimentem, és nem is tudtam, hogy hova

Kerültem én, de beszálltam a táncba,

Miközben mindig mással kerültem párba.

Majd énekeltünk, néha kicsit hamisan,

Ha hallottad volna, te is egészen biztosan

Nevetve közénk álltál volna,

És akkor te is megismerted volna

Az újdonsült barátaim seregét,

Mert ők voltak: a jobbra-balra cikázó seregély,

A huncut róka, és vele a kövér fóka,

A degu, a daru, a csóka, és a békát rágó gólya,

A sárga foltos szalamandra, szájában egy szarka farka,

A fürge cselle, a fecske, a kecske meg a csipogó gerle,

A félig vizes aligátor, ki alig fért a taligától,

A szőrös-köpködős láma, a barátságos bálna,

A száját tátó oroszlán, az éhes tigris meg a szomjas elefánt,

A lusta jegesmedve és a rikoltozó sirály felette,

A varacskos disznó és a rakoncátlan vadló,

Az egy lábon álló rózsaszín flamingó, a folyton dumáló makákó,

No meg a halra vágyó pelikán, és a hátsó felén tiszta piros pávián!

A Beton Bukfenc Banda Akadémiája

"Figyelem, figyelem! A Beton Bukfenc Banda Akadémiája ezennel megnyitotta kapuit!" - Olvastam egy piros szélű plakáton a minap az iskolába menet. Mivel bukfencből én is nagyon jól állok, megálltam, és elolvastam a kék papírra nyomtatott sárga betűket, hátha nekem való ez az iskola. Ez állt rajta:

"Kedves leendő bukfenc bajnokok!

Végre itt a lehetőség, hogy igazi bajnokká váljatok! Mi minden gyerekben ott látjuk a vele született képességet és tehetséget egy bitang jó bukfenc végrehajtására, amit nem szabad veszni hagyni. Olyan bukfenceket produkáltok nap, mint nap, amelyet a legjobb olimpiai bajnokok sem fognak tudni utánatok csinálni soha.

Most biztosan felmerül bennetek néhány kérdés az akadémiával kapcsolatban, amiket ezen a plakáton megpróbálunk megválaszolni nektek. Olvassatok tovább!

  • Kik jelentkezhetnek? - Bárki, aki gyerek. A felnőttekkel túl sok a baj.
  • Mikor kezdődik a tanítás? - Elegendő jelentkező, azaz egy és fél fő esetén azonnal.
  • Kik a tanárok? - A Beton Bukfenc Banda alapító tagjai, azaz Bátor Bálint, Merész Marcell és Legyőzhetetlen Lázár.
  • Mit fogunk tanulni? - Az órák nagyon változatosak lesznek, évszaktól, öltözködéstől, kedvtől függően fogunk egész utcákat végig fékezni kerékpárral, csúszunk végig a folyosón, a nadrágunkon, búvárkodunk a fürdőkádban, és dupla-tripla, csűrt-csavart, kétlábas érkezést ugrunk a medencébe. A fő tantárgy azonban a bitang jó bukfenc lesz.
  • Mekkora a sérülés esélye? - Nulla, ha szót fogadtok. Ha viszont mégsem, úgy gyerekfej méretű, lila színben pompázó púpok megjelenése várható a már amúgy is gyerekfej méretű gyerekfejeken, valamint némi bőr-, és festékhiány is fültől fülig, homloktól bokáig.
  • Mik a szabályok? Jó kérdés. Íme, a biztonságos beton bukfenc szabályai, ízelítőként:
  • A Betont felejtsd el.
  • Beton helyett használj egy jó vastag matracot. Az ágy is megteszi.
  • Az ágy legyen körbepárnázva matraccal.
  • A matrac pedig ággyal.
  • Teljesen meggondolatlanul találd ki, hogy te most odafutsz, a magad sem tudod hova.
  • Nézd meg, hogy biztosan kicserélted-e a betont matracra, s, hogy a matracot védi-e ágy, és az ágyat védi-e matrac.
  • A lehető legnagyobb sebességgel lépj egyet úgy, hogy közben maradj egy helyben.
  • Nézd meg, hogy biztosan kicserélted-e a betont matracra, s, hogy a matracot védi-e ágy, és az ágyat védi-e matrac.
  • Veszítsd el az egyensúlyod, és, dőlj el úgy, mintha csak aludni készülnél.
  • Most pedig takargasd be magad és törődj bele, hogy a legeslegjobb Beton Bukfenc sosem a betonon, hanem este, lefekvéskor, az ágyban hajtható végre.

Várjuk a jelentkezéseket: a Beton Bukfenc Banda!"

KOVÁCS ÉVA

CINEGEMESE

Egyszer volt, hol nem volt, a világ kellős közepén ringott a világ legkisebb tavacskája. Annak is a legközepén zöldellt egy kis sziget. Cinegóriának hívták ezt az eldugott kis földet.

Cinegóriát sárga és fekete cinegék lakták, akik békében éldegéltek, mióta világ a világ. Kertészkedtek, mindenféle magokat termesztettek s elrakták cinbödönökbe az aranyló termést. Télen mindig volt bőséges eledelük. Ha a szél a tó felől arra kevert valami bogarat, lepkét, szitakötőt, legyet, megfogták, megszárították a napon és jól záródó cinládikókba rakták.

Történt egyszer, hogy szokatlanul nehéz tél köszöntött rájuk.

A tó befagyott, komor jégtáblák torlaszolták el a partot. A jeges szél állandóan fújta zúzmaráját, nem lehetett kint megmaradni, mindenki a kuckójába fészkelte magát. Repülésről szó sem lehetett. Ha valamelyikük megpróbálta volna, megfagyott volna a levegőben.

Nem enyhült az idő s kezdtek kifogyni az éléskamrák.

  • Még pár nap és ennivaló nélkül marad a nép. - sóhajtott komoran a cinegék királya, Citória.
  • Nem tudom, mitévők legyünk. - nézett maga elé szomorúan Citella, a királynő.

Hiába törték a fejüket, semmire se jutottak. A szél csak fújt, a hó kavargott és a jégtáblák hegyesen meredtek a sziget körül, mint kegyetlen katonák. Az ennivaló egyre fogyott. Már az utolsó morzsákat vakarták ki a bödönökből, ládákból Cinegória lakói.

Valamit tenni kellett.

A király alagutat fúratott a vakonddal a föld alatt minden kunyhó alá. Hírnökét elküldte a cinkecsaládokhoz és megüzente, hogy másnap a palotába vár mindenkit.

Másnap reggel ott didergett az ország apraja, nagyja a trón előtt. Reménykedve várták, mit mond a király. A hoppmester forró teát osztogatott.

  • Kedves népem! - fogott mondanivalójához Citória.
  • Nehéz dolgot kell kérnem tőletek. A tavon túl, messzi földön nyílik az a virág, amelynek magja megmentheti az életünket. Ha ezt a magot elvetjük, égig érő, folyton nyíló növényünk lesz és minden télen lesz magocskánk, többé nem kell éheznünk, akárhogy is acsarkodik ránk a tél. A virágot úgy hívják: hajnalka. Ki lesz köztetek a legbátrabb, aki elhozza népünknek a hajnalka fekete magját?

Mély csend telepedett a palota kupolatermére. Mindenki hallgatott, senki sem merte szürcsölni a teát, nem néztek sem egymásra, sem a királyra. Hogy is merészkedhetne ki valaki ebben a hidegben, hiszen a tél vasmarka azon nyomban összeroppantaná. Lehajtott fejjel állt Cinegória népe.

Volt köztük egy aprócska cinege, Kicinke. Kicsi volt és gyöngécske, de mindig vidám, megnevettetett mindenkit, mosolyt varázsolt a haldokló arcára is. Segített mindenkinek, akinek szüksége volt rá. Kicinke gondolkodóba esett. Majd ő, majd ő elhozza a hajnalmagot. A király elé lépett a nép nagy meghökkenésére. Citória már éppen befordult volna lemondóan a szobájába. Kényszeríteni senkit sem lehet, hát majd lesz valahogy, gondolta. Megtorpant, amikor Kicinke vékony kis hangján megszólalt.

  • Királyom, elhozom én azt a világhíres magot.
  • Te, Kicinke? - kérdezte kételkedve a király. - Hiszen mióta kibújtál a tojásból, se hagytad el a szigetet. Mindenféle veszély leselkedik rád a parton túl, nem beszélve a hidegről. Kicsike vagy, törékeny, ugyan mire mennél a téllel?
  • Egy életem, egy halálom, azért is megpróbálom. - heveskedett Kicinke és hiába volt az édesanyja minden könyörgése, a cinkelegény nem tágított.
  • Varrj nekem, édesanyám szőrmebundát szárnyamra, bundacipőt lábamra, kucsmát a fejemre, mielőbb hadd induljak!

A nép ámulva hallgatta Kicinkét. Egyik szemük sírt, úgy szánták a cinkefiút, másik szemük nevetett az örömtől, hogy talán megmenekülhetnek az éhhaláltól.

Mit volt mit tenni, Kicinke mamája engedelmeskedett. Kívül-belül kibélelte meleg szőrmével a ködmönkét, kucsmácskát, csizmácskát, szitakötőszárnyakat illesztett a kabát vállára, kék lepkeszárnyakat hímezett a kucsmára, hogy segítsék az ő egy szem fiát a repülésben.

Elérkezett az indulás napja.

Citória megvendégelte a maradék szárított rovarból országa népét, de senkinek sem volt kedve falatozni. Mindenki sajogva gondolt arra, hogy mi lesz, ha nem sikerül Kicinkének elhozni a hajnalmagot. De senki se mutatta aggodalmát. Megölelgették a cinkefiút és útjára engedték.

Kicinke alig tudott mozogni a vastag ködmönben, de valahogy elevickélt a jégtáblákig. Ott felkapta a szél, megpörgette, megforgatta és nekivágta a jégtábla falának. Orra, csőre, még a szeme is tele lett tüskés zúzmarával, de nem ütötte meg magát, a ködmön megvédte. Jött az újabb roham. A szél átpenderítette a jégtáblákon, és valami puhára ejtette. Ahogy kidörzsölte a hódarát a szeméből, szemügyre vette azt a vöröslő valamit. A róka ült a jégen a lék mellett és halászott. A ravaszdi meglepetten nézte a fura kis gombolyagot.

  • Mi vagy te? - kérdezte Kicinkét.
  • Kicinke vagyok, a széncinege, Cinegóriából jöttem, azaz repített a szél.
  • - Te cinege lennél? - hitetlenkedett a róka. - Sosem láttam ilyen bundás cinegét.

Kicinke elmesélte röviden népe balsorsát. Megkérdezte azt is, hogy nem tudja-e véletlenül, merre keresse a hajnalmagot?

  • Én azt nem tudom, - felelt a róka - de ha segítesz nekem halat fogni, elkísérlek szívesen. Napok óta nem ettem egy falatot sem, már nem bírom hallgatni a gyomrom korgását.

Kicinke a társaira gondolt, arra, hogy sietnie kellene, de mivel jó szíve volt, ráállt a halfogásra. Amúgy is jó lesz, ha nem kell egyedül keresgélnie.

Alkonyatig lesték a kereknyi kis vizet, hátha megvillan egy halacska pikkelye. Mielőtt teljesen besötétedett volna, a róka lecsapott, Kicinke csőrébe kapta a fickándozó hátuszonyát és együtt emelték ki a kétségbeesett tólakót. Gyorsan kellett megenniük, mert két pillanat múlva már meg is fagyott. Kicinke sosem evett halat, fintorkodott hát, de azért megette. Erőt kellett gyűjtenie a nagy úthoz. Este lett, jeges sötét. A róka összegömbölyödött a lék mellett, Kicinke a róka vörös mellényébe kucorodott. Így aludtak reggelig.

Másnapra elgémberedett minden tagjuk. Nem győztek mozogni, tornászni, hogy újra járni, repülni tudjanak. A szél kicsit alább hagyott. Elindultak csak úgy, az orruk, illetve a csőrük után.

Mentek egy fél napot s látják ám, hogy egy őz vergődik a patak partján a jégtorlaszokban.

  • Segítsetek, mert megfagyok! A kicsinyeim várnak otthon, azt sem tudják, hol vagyok. Beszorult a lábam a jégbe és fáj, nagyon fáj, segítsetek!

A róka nekilátott karmaival kaparni a jeget az őz sebes bokája körül. Kicinke csőrével véste, vájta, ahogy csak tudta. A munkától felhevültek, a jég lassan olvadt, fogyott az őz lába körül. Végre kiszabadult! Hálásan köszönte meg barátainak a segítséget. De lába vérzett és erősen sántított.

- Hát ezt bizony be kellene kötni! - mormolta a róka.

- Itt van egy kis ház a falu szélén, - mondta az őz - egy jóságos leány lakik ott, máskor is segített, segít most is biztosan.

Elbotorkáltak a házig. Kicinke az őzet is megkérdezte, tud-e valamit a hajnalmagról. Az őz csak a fejét rázta.

- Sosem hallottam erről a virágról, de a lány biztosan tudja, merre találod.

Az aprócska ház alig látszott ki a hó alól, csak takaros, tiszta ablakai és füstölgő kéménye jelezte, hogy lakik itt valaki. Kicinke a párkányra szállt és csőrével megkocogtatta az üveget. A lányka megnyitotta az ablakot.

-Hát ti mit kerestek itt, ahol a madár se jár? - kérdezte meglepetten. Hosszasan bámulta a szárnyas valamit. Kicinke elmesélte, miért jöttek. A leány beengedte őket a jó melegre, az őz sebét bekötözte, a rókát szárított hallal kínálta, Kicinke elé búzaszemeket szórt. Miközben ettek, a cinkefiú a hazájára gondolt. Meddig kell még éhezniük, fázniuk, mikor ér haza azzal a maggal? Megkérdezte a lánytól, hallott-e már a hajnalkavirágról. A lány fölkacagott.


- Hogy hallottam-e? Minden tavasszal magot vetek, minden nyáron késő őszig virít a hajnalka az ablakom alatt. - mondta nevetve.

Hej, Kicinke hogy megörült! Táncot járt az asztalon, a róka feje búbján, az őzike hátán. Azonnal indulni akart hazafele. A többiek leintették, hogy mindjárt este lesz, majd reggel indulnak el.

Kicinke alig bírt aludni. Ott hevert az asztalon az életmentő hajnalkamag. Alig várta, hogy a csőrébe vegye és repüljön, repüljön, meg se álljon hazáig.

Lassan megvirradt. A tél erősebbre fogta a gyeplőt és széllovai tajtékoztak a hóban. A leány bebugyolálta a csöppnyi madarat és a lelkére kötötte, hogy csak akkor repüljön, amikor a hátába fúj a szél, akkor előbb hazaér. Kicinke megköszönte neki is, a rókának is a segítséget, elköszönt az őztől is. Végre indulhatott.

Csőrébe kapta a kincset, hogy a szél el ne marja tőle, meg ne fagyjon, míg hazaér. Megfogadta a lány tanácsát. Ha szemből fújt a haragos, elbújt egy kő mögé, egy fa derekához, mikor mit talált. Ha megfordult, kapta magát, az áramlatra ült és még a szárnyát sem kellett megmozdítania. Még csak nem is fázott, az öröm úgy melengette. No, meg a bunda, hiszen édesanyja szíve minden szeretetét belevarrta, szőtte egy szem fia ködmönébe. Észre se vette, ahogy átbucskázott a jégtáblákon. Nagyot nyekkent a jégen és hirtelen leszaladt torkán a hajnalkamag.

Sírva fakadt elkeseredésében. Mi lesz most Cinegóriával? Mi lesz anyjával? Mi lesz ővele, hogy így megszégyenült ügyetlenségében? Ahogy könnyei kibuggyantak a hidegtől kivörösödött apró szeméből, rögtön meg is fagytak és apró gyöngyökként gurultak szét a jeges földön. Szegény csak sírt, sírt, mint a záporeső.

Otthon már nagyon várták. Három napja ment el és folyton izgultak érte: hazajön-e valaha? Mindenki az ablak előtt álldigált, amikor csak tehette, onnan lesték Kicinke hazatértét. Az édesanyja vette észre a hóban tehetetlenül ücsörgő, zokogó cinkefiút. Kirohant érte, becipelte, forró teával itatta, melengette, betakarta és nem kérdezett semmit, olyan boldog volt, hogy Kicinkét visszakapta.

Amikor Kicinke megnyugodott, pityeregve mesélte el, hogyan járt. Édesanyja vigasztalta, majd csak lesz valahogy. Kicinke kimerülten elaludt.

Másnap az ágyban ébredezett, amikor arra lett figyelmes, hogy a gyomrában megmoccan valami. A mozgás egyre erősödött, aztán mintha valami felnyújtózott volna a torkán, ki a csőrén, fel a magasba, a ház tetejéig, ki a kéményen, túl a felhőkön, egészen a Nap magasáig. Látta már Kicinke, hogy a hajnalka virágzott ki a gyomrából és csak mosolygott, mosolygott, mégis megmentette Cinegóriát az éhhaláltól.

A nép szájtátva nézte a gyönyörű növényt. Hát megjött Kicinke és elhozta a magot! - súgták, búgták, aztán kiabálták, tovább adták és szállt a hír és szállt a nevetés. Cinegória népe ugrált, tapsolt örömében. Mindenki a kibomló kék virágokat nézte és senki sem vette észre, hogy Kicinke csak egyre fogyott és fogyott, mígnem egészen a földbe gyökerezett.

Azóta eszik a cinegék a hajnalkamagot, azóta léteznek a kék cinegék s azóta áldják Kicinke nevét minden hajnalon, amikor ágról-ágra ugrálva sürgetik a virágnyílást:

Nyitni kék! Nyitni kék!

Tilk Katalin

Papa és a paradicsom

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy üres éléskamra. Nem volt mindig üres, csak most, hogy a nagymama sztrájkolni kezdett.

- Ezennel bejelentem, hogy a nyáron pihenni fogok. Unokázni. Tomikával strandra járni, meg játszóházba. Igen! Biciklizni megyünk, meg kisvasúttal Lillafüredre. Én ezen a nyáron nem fogok befőzni se csalamádét, se cseresznyét.

Papa ekkor még nem ijedt meg. Nem fog lekvárt főzni a felesége. Jó.

Befőzött már életében éppen eleget. Most pihenjen csak. Megérdemli.

Semmi ok az aggodalomra! A paradicsomokról még nem szólt egy szót se. Csak szüntesse be a munkát! Sztrájkoljon csak! Amíg van paradicsom ivólé, meg paradicsomleves (de nem bolti ám!!!), addig minden rendben van.

Papa ugyanis nagyon szerette a paradicsomot. Sőt egyenesen imádta! Vajas kenyér mellé, levesnek, lecsónak, ivólének. Neki teljesen mindegy volt minek, csak finom, illatos, ízes házi készítésű legyen. Mindig azt mondogatta:- Azért kell paradicsomot ennem, mert azonnal vérré válik bennem. Meg a P vitamin hasznos az agysejtjeimnek. -

Papának pedig a munkájához nagyon fontosak voltak a jól működő agysejtek. Egész nap írt, olvasott, telefonozott. Intézte a város ügyeit. Jó. Mama is. De ő esténként mindig legózhatott Tomikával, vagy kapura rúgást gyakorolhatott vele. Egyszer még fejeltek is, csak akkor mamának tönkre ment a frizurája és másnap mehetett a fodrászhoz.

Papa nagyon, nagyon, nagyon ritkán ért rá. Pedig az ő frizurája kibírta volna a fejelést. És különben is, Tomika csak papa csodálatos, világraszóló, hatalmas, illatos, puha bajuszáért aggódott.

De visszatérve a bejelentéshez. Mama azt mondta:

- És a telekre se megyek ki, legfeljebb napozni. Paradicsomot palántázni, kapálni, meg locsolni NEM!

Hűha!

  • A paradicsom-befőzést neked kell elintézni, papa! -

Na, most aztán dupla hűha! Papa aggódni kezdett. Ő dolgozik. Fontos munkája van. Mikor fog tudni a telekre járni?

Lassan belejött. Megszervezte. Az első adag palántát szépen megvásárolta a piacon. Az eladó asszonyság jó alaposan elmagyarázta az ültetés, karózás, trágyázás és locsolás fortélyait. Papa megjegyzett mindent. Nem is volt ezzel baj! Vagyis nem ezzel volt a baj. A májusi fagy. Az volt a bűnös!

Mivel a kamra egyre üresebb és üresebb lett, mama pedig továbbra is sztrájkolt, Papa ismét ment a piacra, vette a palántát, ültetett, locsolt. Minden jól alakult, vol-na, ha papának külföldre nem kellett vol-na utaznia. Munkaügy. Nem egy hétre, de kettőre is kiesett a kerti munkából. Mire szép nyári idő köszöntött be és a kertszomszédok hatalmas tál paprikát meg paradicsomot adtak kóstolóba, a papa paradicsomjai kicsik és szépségesen sötétzöldek voltak. Annál szebben nőtt a gaz!

Haj, haj! Ebből se lesz befőzés! Az éléskamra meg teljesen üres. Így aztán nem lehet nekimenni a télnek!

Augusztus elsején, amikor minden ember nyaral, papa dolgozott. Munka után pedig a kertészeteket járta. Illatos hazai paradicsomot keresett. A bolgárkertészeknél végigkóstolta a kínálatot. Végül megvett egy hatalmas kosárra valót.

Kár volt!

Befőzést inkább ne munkaidő után intézzen az ember!

Erre aztán ő is rájött. Este hétkor még vidáman mosogatta a paradicsomokat. Tomika próbált neki segíteni, a nagyi pedig jó tanácsokkal támogatta a munkát.

Éjfélig papa fontos hivatali e-mailekre felelgetett. Néhány tolakodó telefont is el kellett intéznie. Kicsit diskurálgatott a családdal is, s elkezdte a főzést.

Minden jól ment, csak a klíma, meg a páraelszívó akadozott. Persze, kánikula van! Aztán elment az áram. A csapból alig folydogált a víz. Naná, hogy mindenki, vagyis az egész város pocsol, befőz, meg áramot használ ész nélkül. Hajnalban mikor már az egész lakásban, sőt az egész kerületben, vagy talán inkább az egész városban paradicsomleves illat terjengett, papáról az izzadtság patakokban folyt, mama megkönyörült rajta. Gyorsan üvegekbe szűrték a forró paradicsomlét.

  • Dunsztba vele! Kész!

Papa is kész volt. Másnap alig állt a lábán. Munka után rohant haza aludni. Utána meg az éléskamra polcaira rakosgatta a sok teli üveget. Naponta átrendezte, törölgette őket. A családnak hetente kirándulást, tárlatvezetést rendezett az éléskamrába. De minden vendéget is behívott a spájzba, hogy csodálják meg a művét.

Az éléskamra pedig eztán soha nem maradt üres. Papa és mama közösen mindenféle finomsággal telerakta. A kamra polcain pedig díszhelyre került a papa-paradicsomlé.

Ám paradicsomlevest ezen az éven, egészen Karácsonyig csak bolti paradicsomkonzervből volt szabad főzni.

VLAJK GABRIELLA

A természet ölelésében

Egyszer, egy esős őszi napon az erdőben bolyongott egy kisfiú, aki valahogyan eltévedt, amikor gombát szedett. Nem figyelt az ismerős fákra, és a kis tisztástól, ahol mindig sok gombát szokott találni, messzire keveredett. Az erdőben csend volt, favágók sem dolgoztak, nem lehetett hallani a fejszecsapásokat, hogy arra indulhatott volna a fiú. Úgy gondolta, sötétedésig még van ideje, ki tud jutni az erdőből. Egyszer csak patakcsobogást hallott. Megkereste a patakot, majd a folyás irányát kezdte követni. Úgy gondolta, valahogyan biztosan elvezeti a folyóhoz, vagy valamilyen lakott településhez, ahonnan majd valahogyan hazajut. Nem félt az erdőben, sokat járt már ott édesapjával, aki rengeteg dolgot megtanított számára. Tudta, merre van észak, melyik fa mire jó, melyik bokor bogyója ehető, hol szoktak vaddisznók tanyázni. Azt is megtanulta, hogy sötétedés után az erdő csak annak veszélyes, aki nem ismeri, és aki fél. A sötétben az erdő éppen úgy él, mint nappal, csak más állatokkal lehet találkozni. A falujukat körülvevő erdőségben sem farkas, sem medve nem élt, így csak a vaddisznóktól kellett tartania, de ő ezektől az állatoktól sem félt.

Az este lassan ereszkedett az erdőre. A kisfiú már eléggé elfáradt, úgy gondolta, ideje lesz szállást készítenie, amíg még lehet. Keresett egy nagy terebélyes fát, amely védelmet nyújtott az esőtől, és az alsó ágaira könnyen fel tudott kapaszkodni. A fa vén volt és erős, az erdő egyik legöregebb tölgyfája lehetett. A fiú hosszú, erős ágakat is keresett és ügyesen elhelyezte azokat a fa ágain úgy, mintha ágy lenne. Faleveleket, majd füvet halmozott az ágakra, és már készen is volt az éjjeli menedék. Ez után kisebb száraz gallyakat és ágakat rakott egymásra, és tüzet csiholt úgy, ahogyan édesapjától tanulta. A tűz nem volt nagy, de meleget és fényt adott. A fiú a tűz köré a patakból köveket rakott körbe, így nem kellett attól tartania, hogy a tűz esetleg tovaterjedne.

Az éjszaka hamar teljesen sötét lett. Az erdő hangjai megváltoztak. Sok állat neszezését lehetett hallani, madarak rikácsoltak, időnként egy bagoly huhogott. A víz csobogása is felerősödött.

A fiú hátát a tölgyfának vetette, figyelte a lángok játékát és hallgatta az erdő békés hangjait. Egy idő után végtelen nyugalom szállta meg. Már nem hallotta az erdő neszezését, csak valami csodálatos béke vette körül. Úgy érezte, egy olyan nyugalom áradt szét benne, amit még sohasem érzett, olyan béke veszi körbe, amit még nem tapasztalt, és egy különleges erő öleli körbe. Behunyta a szemét, ekkor a csend és a béke még erősebbé változott benne. Csak a csendre figyelt, és ekkor olyan történt, amit még sohasem érzett, amit sohasem látott. Képek jelentek meg behunyt szemei mögött. Képek, események, és ő valahogyan tudta, hogy ezek az események itt, a nagy fa körül történtek. Látott favágókat, amint a környékbeli fákat kivágták, látott pihenő, szalonnát sütögető embereket, látott öreg nénikét, aki kosarába bogyókat és gombát gyűjtött, látott vidám fiatal lányokat, akik pajkosan évődtek a velük levő fiatalemberekkel. Érezte, mintha szél lengené körbe, mintha nap melengetné, mintha maga is fává változott volna. Folyamatos lüktetést érzett, és végtelen szeretett járta át. Mintha ő lett volna a nagy tölgyfa, úgy érezte magát. Boldog volt, és nagyon öregnek is érezte magát. Nem tudta, meddig tartott ez az állapot, de a békét, és a boldogságot már nem tudta elviselni. Folyni kezdtek a könnyei, és a szíve táján a forróságot alig bírta elviselni. Egyszer csak érezte, hogy hűlni kezd körülötte a levegő. Hosszú időbe telt, amíg újra ki tudta nyitni a szemét, és mire úgy érezte, hogy ő ismét az a kisfiú, aki pár órával korábban leült a fa tövébe. Nehéz volt elviselnie azt a szeretet nélküli érzést, ami korábban eltöltötte. Most boldogtalan és fáradt volt, ezért úgy döntött, hogy alszik inkább. Felmászott a fára és elnyújtózkodott az ágakon. Hamarosan mély álomba merült. Álmában ő volt a vén tölgyfa, ő volt a patak, ő volt a selymes fű. Béke vette körül, és ekkor egy gyönyörű lény jelent meg előtte, aki olyan szép volt, hogy azt nem is lehet leírni. A gyönyörű lény csodálatos színeket öltött magára. Olyan volt, mintha ezek a színek lennének a ruhája, de megfoghatatlan volt az anyag, mintha nem is anyag, hanem csak fény lett volna. A csodálatos lény ránézett, mosolygott, és a fiú úgy gondolta, beszél hozzá a csodálatos jelenés:

  • Ne félj tőlem, és ne lepődj meg! Én vagyok Isten egyik angyala, aki a természet rendje felett őrködöm. Csodálatos ajándékot kaptál ma, mert érezhetted a téged körülvevő természet lényét, erejét, valódiságát. Csak nagyon keveseknek adatik meg ez az ajándék, ami neked. Érezted a fák, a fű, a víz, a levegő erejét. Érezted az erejüket, és azt is, hogy milyen béke lakik bennük, amit át tudnak adni annak, aki szeretettel közeledik a természethez. Te nem féltél, élvezted azt, amit kaptál, nem vágytál többre annál, amit adtak. Boldog voltál és elégedett, ezért kaphattál sokkal többet, mint azok, akik erővel, hangosan csak még többet akarnak annál, mint amire szükségük van. A természet hatalmas erőt, békét és szeretetet képes adni azoknak, akik szeretettel fordulnak feléje. Elveszi a bánatukat, erővel és energiával tölti fel őket úgy, hogy ezt közben észre sem veszik. Ne hidd, hogy ezt az emberek nagy része nem tudja. Tudják, de úgy gondolják, amire nekik szükségük van, majd elveszik erővel. Sok mindent nem lehet megszerezni, csak kiérdemelni, azoknak az embereknek, akiknek tiszta a szívük és tiszták a szándékaik. Ma ajándékot kaptál, de ezzel felelős is lettél azért, hogy ezt az ajándékot jól használd. Mindent el lehet veszíteni, ha visszaélnek vele, de minden ajándékot meg lehet sokszorozni, ha azt jól használják. Menj az emberek közé vissza, mesélj nekik arról, ami veled történt, és védd a természetet, ami benned is él, aminek te is a részese vagy. Ha elfogynak a fák, ha nem lesz több tiszta víz, akkor nem nő fű, és elvész minden, ami erőt adhatna nektek, embereknek, és ami megtisztíthatná a lelketeket. Minden együtt él, együtt lélegzik ezen a földön, és minden rátok lett bízva. Bánjatok hát jól mindennel, hogy Isten ajándéka még szebbé tehesse az életeteket!

A gyönyörű lény lassan eltűnt, és a fiú felébredt. Tudta, hogy az álma maga volt a legvalóságosabb dolog, ami az életében történt. Már hajnalodott, ő lemászott a fáról, vette a kosarát és elindult tovább, követve a patakot. Délre elért egy kisebb falut, ott útbaigazították, és estére már otthon is volt. Szülei nagyon aggódtak miatta, és reggel egy csapat férfi a keresésére is indult, de nem találták, így nem sokkal a fiú megérkezése után ők is visszaértek a faluba. Mindenki kérdezgette, hogy mi történt vele, de a fiú csak annyit mondott, hogy mindazt, amit átélt, mindenkivel szeretné megosztani, ezért vasárnap mise után a templomban részletesen el fog mesélni mindent.

Vasárnap a templom zsúfolásig megtelt, mert azok is kíváncsiak voltak a fiú mondandójára, akik eddig csak ritkán mentek misére. A falu papja egy idősödő tiszteletes volt, aki mise után megkérte a fiút, hogy mondjon el mindent, ami vele történt.

A fiú elmesélte, hogyan tévedt el, hogyan talált rá a patakra, hogyan készített éjszakai szállást, és aztán elmondta, mit érzett éberen, majd mit mondott neki a csodálatos lény. Elmondta, hogy ő soha olyan békét, boldogságot, szeretetet nem érzett, mint azon az éjszakán. Elmondta, hogy mit üzent Isten angyala a természetről, a természet erejéről, és azt is, hogy mire kéri őt Isten az angyalon keresztül. Elmondta azt is, hogy tudja, hogy sokan nem hisznek neki, de ez őt nem zavarja. Ő ettől a naptól fogva úgy fogja élni az életét, hogy tudja, Isten milyen csodálatos ajándékot adott az emberiségnek. Tudja azt is, hogy felelős mindazért, ami az övé is, és ezért úgy fog élni, hogy gyarapítani tudja ezt a csodálatos ajándékot, és vigyázni fog rá, hogy a gyermekei is erőt, békét és boldogságot találjanak majd maguk körül.

Ezután kiment a templomból, és nem érdekelte, hogy mi mások véleménye arról, amit ő elmondott. Ő tudta, hogy amit átélt és megtapasztalt, az igaz. Azt is tudta, hogy akiknek fontos mindez, azok hisznek neki, és attól a naptól megpróbálnak majd úgy élni, hogy az ajándék és a felelősség is az övék legyen.

Sokan élnek a földön, akik tudják, hogy Isten mindent nekik adott: a levegőt, a füvet, a fákat, a tengereket, a hegyek érceit, az állatokat. Azok, akik képesek észrevenni, hogy minden értük van, és az övék is, úgy bánnak mindennel, hogy az tovább boldogíthasson másokat. Minden megmentett madár, minden szemét, amit nem az út mellé szórunk ki, mind-mind gazdagabbá teszi a nemzedékünket, és az utánunk jövőket. Ettől lesz erőnk, ha az erdőbe, vagy a folyók mellett pihenünk, mert kimosódik belőlünk a feszültség, oldódik a bánat. Használjuk ezt a hatalmas erőt és növeljük úgy, hogy vigyázunk rá, mert csak akkor tudunk boldogok lenni, ha lehetőséget adunk másoknak is, hogy ők is boldogok lehessenek általunk úgy, hogy megóvjuk nekik mindazt, ami most erőt és békét ad számunkra.

Isten nekünk adott mindent, mert annyira szeret bennünket. Köszönjük meg Neki, ha egy csodálatos virágoskertben lépkedünk, vagy élvezzük, amikor a víz átöleli fáradt testünket. Köszönjük meg Istennek egy mosollyal, és áldás kíséri tovább az utunkat!

------------------------


SZÉP GYÖRGYI

Vásárfia - avagy a butaság története

Valahol a világ végén, a kerek Föld leges legszélén van egy apró falu, furcsa lényekkel.

Történt egy nap, hogy e falu legbutább parasztja összepakolta a kertben és mezőn termett összes portékáját a szekerére, de még a tyúkólat is kifosztotta, hogy elinduljon vele messzi, a vásárba. Hogy miért tette, szerintem ő maga sem tudná megmondani, hiszen mindent megtermelt a ház körül és minden volt a faluban, semmire nem lett volna szüksége.

Megkérdezte ez az ember a feleségét: - Asszony, mit hozzak neked a vásárból?


-Hát egy olyan kis gereblyét, amivel ha végigszántom a fejem, nem lesz gubancos a hajam. De olyan formája legyen, mint tegnap este a holdnak, mikor nincs tele!

-Megjegyzem asszony, a félholdról eszembe jut! - mondta a férfi és elindult hazulról.

Sok-sok idő eltelt, míg eladott mindent, majd az árán vett piros almát, hisz nekik sárga termett, fehér tyúkokat, hisz nekik mind barna volt, rózsaszín krumplit, mert az övüké sárga volt, sárga paradicsomot, mert nekik mind piros fajta nőtt.

Már épp haza indult, mikor eszébe jutott, hogy valamit kéne vinni haza a feleségnek. - Hát persze, mondott is valamit! De mit is! -gondolkodott erősen.

Elment a piacon ahhoz az árushoz, aki előtt csupa fehérnép ácsorgott.

Biztos innen kell valami, hiszen asszonynép vásál itt- nyugodott meg.

-Hé, te árus! Adjál nekem valami félhold alakút!

-Hát mi légyen az- mi légyen az? No, itt egy szép félhold formájú tükör! Ez jó lesz?

-Jó-jó, ilyen még nincsen otthon! - mondta a paraszt és becsomagoltatta az ajándékot, és elindult haza.

Otthon már várta az asszony az urát, a feje olyan volt, mint a szénaboglya, igen csak szüksége lett volna arra a fésűre, amire vágyott!

-No, hoztál é ajándékot! - kérdezte, mikor hazaért az ura.-

Hoztam hát!

Az asszony kicsomagolta a tükröt és belenézett. Nagyot sikított, hisz ilyet még nem látott. Azon nyomban szaladt az anyjához!

-Ide nézzen anyjuk! Az uram nőt hozott a házhoz!-

-Add csak ide lányom, hadd nézzem!

Belenézett az asszony anyja és elkezdett nevetni: - Ne félj lányom, hiszen ez csak egy öregasszony!


BOKROS JUDIT

A mese hatalma


Volt egyszer egy város, ahol nagyon szerették a mesét. Minden este meséltek egymásnak az emberek, de sokan még a reggelt is meséléssel kezdték. Sőt, sokszor mesében mondták el, mit álmodtak, mi történt velük aznap, vagy mit éreznek egymás iránt. Ezek közül a mesék közül a legjobbakat le is jegyezték, így újabb és újabb mesekönyveket adtak ki, és lassan kialakult a város mesés története.
Egyszer azonban a városba érkezett egy gonosz boszorkány, aki azt állította: a mesélés felesleges, a meséknek semmi értelmük, csak megzavarják az emberek józan eszét. Ez a meserontó boszorkány amerre csak járt, telebeszélte az emberek fejét, és beleültette a bogarat a fülükbe arról: nincs is szükség mesélésre, a legjobb, ha szépen röviden mondanak el mindent, úgy ahogyan történt. Semmi cifrázás, "volt egyszer", "egyszer volt, hol nem volt", "azt képzeld el", "király és királylány", meg "szegény ember", és a többi. Mennyivel egyszerűbb és gyorsabb lesz így az élet! Nem kell hosszas mesélésbe bonyolódni, csak kimondani azt, amire az ember éppen gondol, amit érez vagy csinál, és kész.
Az emberek kezdtek hallgatni rá, mert annyira meggyőző volt, és mert rájöttek arra: egy kicsit tényleg több idejük van, ha nem mesélgetnek annyit. Reggel például nem mondták el mindig, mit álmodtak, és ami napközben történt velük, azt is elintézték ennyivel: itt meg ott voltam, ezzel és ezzel találkoztam, ezt és ezt csináltam. Este se nagyon meséltek már, mert elfáradtak, mivel több idejük volt dolgozni, iskolában lenni, hiszen nem ültek le és nem meséltek annyit egymásnak, mint korábban.
Teltek, múltak a napok, a hetek, a hónapok, és az emberek napközben is kezdték egyre fáradtabbnak érezni magukat. Hiszen szinte csak dolgoztak, tanultak, játszottak. Közben váltottak pár szót, de olyan nagy mesélésekbe nem bonyolódtak bele. Ráadásul, a kötetbe szedett városi mesés történetek is ott árválkodtak a könyvtárak polcain, mert senkinek sem volt ideje kinyitni a könyveket a sok kötelező olvasmány, hivatalos irat mellett.
Mivel az emberek egyre fáradtabbak lettek, elkezdték magukat egyre rosszabbul érezni. Valahogy nem találták a helyüket, olyan volt, mintha egész könyvnyi szó szorult volna beléjük, amitől fejfájásuk keletkezett. Erről aztán szépen lassan elkezdtek beszélni, mert már nem bírták tovább. Elmondták egymásnak, mennyire rossz így, hogy nem mesélnek, mennyivel kevesebbet tudnak a másikról, és mennyire unalmasan telnek a napok. Persze, persze, sokkal több idő van mindenre, és így hasznosabbnak érzik magukat - mégis, sokan úgy érezték, hogy ők inkább szeretnének újra mesélni.
A gonosz meserontó boszorkány azonban - aki azóta a város első embere lett - nem akarta, hogy az emberek visszatérjenek a meséléshez. Azzal riogatta őket, hogy bezárat mindenkit, és akkor senkivel semmi nem fog történni a négy fal között, így nem is lehet majd miről mesélni. Volt néhány feltétlen híve, akik ugyanúgy gondolkodtak már, mint ő, és azok segítették fenntartani a hatalmát.
Az időközben mesehívőnek nevezett csoportokban azonban elkezdtek titokban azon tanakodni, mitévők legyenek? Hogyan tudnák ismét szokássá tenni a mesét, miként érhetnék el, hogy bárhol, bármikor, bárkinek nyugodtan lehessen mesélni?
Egyiküknek egyszercsak eszébe jutott: hiszen a boszorkány is mesehős! Elvileg ő is csak egy kitalált figura - mi lenne, ha egészen egyszerűen csak "kimesélnék" a városból?
Egy este összeültek hát a mesehívők, és a város minden pontján, titokban elkezdtek mesélni egy történetet, amelyben egy gonosz meserontó boszorkány érkezett egy városba, hogy elvegye az ott lakók örömét, a mesélést. Ám a helyiek nem engedtek neki, mert tudták: a mesékre igenis szükség van, ezektől lesz színesebb egy történet, tartalmasabb, vidámabb egy nap, kisebb egy nagynak tűnő gond.
És hogy, hogy nem: a gonosz meserontó boszorkány egyszercsak kezdett egyre kisebb és kisebb lenni. Minél többen és tovább meséltek, a banya úgy zsugorodott. Mivel nem látta a mesélőket, először nem tudta, mi lehet az ok, ám aztán a varázsgömbjébe bepillantva kiderült számára. Akkor azonban már olyan kicsi és erőtlen volt, hogy semmit sem tudott tenni, már egy fia átokra sem futotta tőle. És, hirtelen eltűnt. Csupán egy apró füstfelhő maradt utána mesekönyvek nélküli, kietlen házában.
Híveit nem sokkal ezután elűzték a végre felszabadult mesehívő lakók, akik pedig újra rendszeresen, naponta többször meséltek egymásnak. Ismét volt "képzeld", "egyszer volt, hol nem volt", királylány és szegény fiú, és végre mindenki elkezdte magát sokkal jobban érezni.
Az pedig senkit nem zavart, hogy ettől megint egy kicsit kevesebb idő jutott házimunkára, munkára, vagy iskolába járásra. Mert egy mesével és csodákkal teli nap bizony minden, úgynevezett hasznos tevékenységnél többet ér.

*****************

AMBRUS KRISZTIÁN (12 éves)

Loxodonta álma

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy vándorcirkusz, a neve egyszerűen csak Világjáró-világcirkusz volt.

Történt egyszer, hogy egy elefánt került be a cirkusz állatai közé, a neve Loxodonta volt. Hogy miért pont ez? Senki nem tudja. Ha Loxodonta tudott volna olvasni, akkor elolvasta volna az interneten, hogy a Loxodonta egyszerűen csak az elefánt hivatalos neve. De Loxodonta természetesen nem tudott olvasni, ezért csak elfogadta hogy így hívják. Ha kérdezték tőle, honnan kapta a nevét, szemét lesütve hallgatott és titokzatosan mosolygott.

Loxodonta a nevétől egzotikusnak érezte magát, és különlegesnek. Hosszú nevét bonyolult volt kimondani ezért egyre inkább csak Loxinak hívták. Nem volt már fiatal, de öreg sem, inkább olyan középkorú. Olyan elefánt aki már sokat látott az élet dolgaiból. Hiába volt bőre vastag, olyan érzékeny volt, hogy még azt is megérezte, ha egy legyecske rászállt. Igazából olyan volt mint egy hétköznapi elefánt.

Első fellépései során csinálta a megszokott produkcióit, féllábra állt a zsámolyon, átdobta a labdákat a tüzes karikán, odanyújtotta a zsonglőrnek a buzogányt, a fináléban pedig szépen beállt az oroszlánok és tigrisek közé a sorba. De szemén egyre inkább látszott a szomorúság. Már nem lóbálta vidáman az ormányát a taps hallatán, bár csoda, ha hallotta a tapsot, hiszen tudható, hogy az elefántok nagyon rosszul hallanak, és óriási fülüket sokkal inkább használják legyezésre mint hallásra.

Taktusz, Loxi idomárja, aki már sok sok éve dolgozott bohócként a cirkuszban, észrevette, hogy valami baj van, de hiába törte keménykalapos fejét, nem jött rá, mi lehet Loxi baja. Egy különösen szomorú napon az elefánt elé állt. Loxi a kérdést hallva sóhajtott egy nagyot, ormányával kisebb porfelhőt gerjesztve és azt mondta:

Bohóc akarok lenni....!

Taktusz álla leesett.... egy bohócelefánt? Hát ki látott már olyat? És mit fog csinálni? És hogy fog bohóckodni? És hová rak rá kerek, piros bohócorrot? De magában azt gondolta, ez egy igazán különleges dolog lenne, hát elmondta a porondmesternek, aki minden produkció ura és felügyelője volt, hogy mitől lenne boldog Loxi.

A porondmester hangosan kacagott, végül a nagy nevetéstől hanyatt esett és fényes fekete csizmáját az égnek emelve rúgkapált. De aztán összeszedte magát, és rendbe szedve a ruháját, megpödörte a bajszát, majd azt dörmögte:

Nem bánom, 3 nap múlva látni akarom a produkciót!

Loxi nagy boldogságára másnap meg is kezdték a próbákat, hiszen ki kellett találni mit fog csinálni bohócként az elefánt.

Próbáljuk ki, tudsz-e biciklizni!

Loxi gyanakodva nézte a két kerekű eszközt, és arra gondolt, ezen akkor sem tudna megmaradni, ha 12 kereke lenne. Megpróbálta. A kerékpár apró darabokra tört Loxi méretes hátsója alatt.

Nézzük meg tudsz-e bukfencezni!

Loxi égnek emelte a szemét, majd testéhez képest igencsak nagy buksiját a földhöz igazította. De hiába emelgette a hátsó lábát, a bukfenc nem sikerült.

Akkor... esetleg leugrani a toronyból...?

Loxi szemöldöke a homlokáig szaladt.... Taktusz nem tudja, hogy az elefántok képtelenek ugrani? Egyszerűen képtelenség, hogy neki mind a négy lába egyszerre legyen a levegőben!

Nos... esetleg zsonglőrködés?

Loxi türelmes típus volt. Ezt is megpróbálta. Almákat dobált a levegőbe. De az alma édes illatának nem volt képes ellenállni, és az összes almát megette.

Taktuszon látszott a tanácstalanság. Loxi nagy fejét lógatva elindult a porond széle felé, de nem nézett a lába elé, ezért belelépett egy nagy vödör vízbe ami az útjába került. Balettmozdulatokkal, már amennyire ez egy elefánttól lehetséges, pördült kettőt maga körül, majd hason csúszva, ormányát előre tartva a porond szegélyéig korcsolyázott. A lábáról lerepülő vödör csodálatos ívben repült a levegőben, egyenesen Taktusz fejére, aki ijedtében a fenekére csüccsent. Loxi megpróbált felállni, de a porond műanyag borítása, melyen víztócsák voltak, ebben megakadályozták. Taktusz megpróbált neki segíteni a vödörrel a fején, de az egész csak szánalmas próbálkozás volt. A padsorok közül gyöngyöző kacagás hallatszott. A porondmester kisleánya volt az, akinek a jelenet láttán még a könnye is kicsordult!

Még, még, még! - tapsikolt.

Taktusz leült a hasaló Loxi mellé és ránézett:

Lehet, hogy nem kell sem bicikli, sem toronyugrás, sem almapörgetés vagy bukfenc....?

A produkció harmadnapra összeállt. Taktusz mindent megtett, hogy a lehető legviccesebb legyen a jelenet. Loxi fejére egy öreg keménykalap került, mintha ő lenne Taktusz asszisztense, és a piros bohócorrot egy hosszú piros zoknival oldották meg, aminek a vége lyukas volt. Loxira fehér bohócarcot és óriási szempillákat rajzoltak, és ő boldogan nézett a tükörbe.

Bohóc vagyok... az első bohócelefánt a világon!

Taktusz nem szólt, mert nem volt benne biztos, hogy vajon tényleg Loxi e az első bohócelefánt a világon.

A függöny mögött már lehetett hallani az embereket, ahogyan helyet keresve beszélgetnek, nevetgélnek, és már a zenekar is próbált. Sötét lett a porondon, majd egy fénycsóva gyúlt, és Loxi látta, hogy a porondmester széles mozdulatokkal köszönti a nézőket, és bejelenti a produkciót.

Loxi szíve hevesen vert. Ha izzadni tudott volna, biztosan megtette volna, de csak nyelt nagyokat és fújtatott ormányával. Aztán szétnyílt a függöny és Loxi kilépett a porondra. A fénytől kicsit megijedt, talán még a szemét is behunyta egy percre, aztán azt mondta magában:

Bátorság, nem félhetek, bohócelefánt vagyok!

Az első bohócelefánt a világon.


B. MORAVETZ EDITH

HOL TALÁLOD APRÓFALVÁT

Jártatok már Aprófalván?

Ha még nem, hát bemutatnám:

Kis szigeten található;

Lakják tündérek és manók.

Kerek erdő veszi körbe,

Onnan jutsz a legelőre.

Csörgedezik Aranypatak,

Lubickolnak aranyhalak.

Bizony cseppek ott a házak,

Építettek ilyet, százat.

Templom tornya kimagaslik,

Kis harangja messze hallik.

Takaros kis utcák, kertek.

Szófogadók a gyerekek.

Szeretnek ők énekelni,

Dalaikat erdő zengi.

Ha szeretnéd megismerni,

Nem is kell messzire menni.

Hunyd be szemed, tárd ki szíved;

Angyalszárnyon szállnak hírek.

Iránytűd lesz a szeretet,

Elvezet e kis szigetre.

Jusson mese minden napra,

Gyermek, felnőtt hadd hallgassa.


APRÓFALVI MAJOR

Aprófalva apró népe

Kukorékolásra ébred.

Itt henyélni sosem lehet.

Gazdaasszony korán felkel.

Élet van a majorságban.

Barátkozz e szép világgal!

Mozgolódnak a tyúkólban,

A baromfik tollászkodnak.

Sorban liba, kacsa, pulyka

Eleségért nyakát nyújtja.

Csőrük szemet szedegeti,

Amit tálba szórtak nekik.

Nyúlnak elég a szénája?

Van-e búza, zab meg árpa?

Sárgarépát is szereti;

Csemegeként eszegeti.

Istállóban a tehenek

Adják a reggeli tejet.

Másikban a lovak, hangost

Ropogtatják az abrakot.

Nézzük most a sertéseket!

Kaptak-e enni eleget?

Gazda füvet kaszált réten,

Elfelezi a kecskékkel.

Hallhatsz erre hol mekegést,

Csacsi-bőgést, vagy bégetést,

Disznó röfög, kutya ugat,

Macska egér után kutat.

Csipog, tipeg sok kis csibe,

A kiskacsák - sárga pihe-

Kacsaúsztatóba futnak.

Így múlatják a napjukat.

Nagy nyüzsgés van a majorban;

Látogass el ma vagy holnap.

Meglásd, nagyon megszereted.

Válassz, melyik a kedvenced!


TAVASZ APRÓFALVÁN

Szél elfújta már a havat,

Felszárította a sarat.

Itt a tavasz - a kikelet!

Készülődnek a gyerekek.

Mindenkinek hátizsákja

Tömve elemózsiával.

Jó lesz, hogyha megéheznek.

Igaz, csak egy napra mennek.

Óvó néni figyelmeztet:

"Látni kívántok őzeket?

Netán mókust vagy madarat?

Tegyetek fel hangfogókat!"

Abbamarad a pisszegés

Lesi az erdő rejtekét

A kíváncsi gyermeksereg,

Szemeik kikerekednek.

Új élet a természetben,

Hóvirágok már kikeltek.

Barkafűzre a méhecskék

Rajzanak; első eleség!

Az arcokon mosoly fakad,

Vaddisznó raj hegyoldalban;

Csíkos hátú vadmalacot

Végre visongani hallod.

Az őzsuta fél-oldalaz,

A bak egyenesen halad.

Őz gidácska szedi lábát,

El ne hagyja a csapatát.

Mókus ugrik ágról-ágra.

Akrobata mutatványa

Lebilincselő szép látvány.

Ha megáll, hát magot rágcsál.

-.-

Kerek erdőn kerek tisztás,

Itt lekerül a hátizsák.

Kibontják a szendvicseket,

Jóízűen eszegetnek.

Finomságtól jóllakottan,

Élményekkel megrakodva

Indulnak a kis faluba;

Száz mese lesz otthonukban.

Csukárdi Sándor

A PIROS RUHÁS KÍSÉRTET

A decemberi napocska gyenge sugarai kifésülték az erdő kócos, lombtalan haját. Lassan ébredt minden. Halkan zörrent az avar, ahogy megnyíltak az apró odúajtók, s mint parányi fekete pontok, bepöttyözték a fák törzsét a szimatoló orrocskák. Épeszű erdőlakó ilyenkor kezdi meg a korai lustálkodást, amit aztán az ebéd utáni déli heverészés vált fel, még mielőtt belekezd a délutáni csendes pihenőbe, hogy mielőtt eljön a vacsora utáni alvás, teljesen kipihent legyen. Morgilla, a lusta vaddisznó épeszű erdőlakónak vallotta magát, s mint ilyen, egész nap készen állt... illetve készen ült a semmittevésre. Értetlenkedő röfögéssel nyugtázta, hogy reggelente Ugrilla, a közeli nyúlodú lakója nem átalkodik szökdelni és kocogni. A nyúl viszont a folyamatos tespedést és ásítozást nem értette. " Ép testben ép lélek" - vallotta, s jól karbantartotta ugróizmait.

  • Nézni sem bírom a tohonyaságot - vetette oda két térdemelés között a malacnak. - Semmi testmozgás! Semmi testedzés! Én minden reggel megmozgatom izmaimat, csontjaimat, ezért vagyok ilyen mozgékony és gyors. Ellentétben veled, drága barátom, aki már azt sem tudja, ébren van, vagy álmodik.

Szidta és korholta erdei lakótársát a tapsi füles; ahogy testgyakorlatokból, úgy a szóból sem fogyott ki. Oktatta a renyhe vadmalacot, de hiába. Mikor már több zsáknyi jó tanácsot rázúdított, akkor vette észre, hogy a lomha állat, már megint horpaszt. Elszundított a csiklandozó reggeli napsütésben.

  • Na, tessék! Már álomba is merült. Csak horkol, eszik, és megint horkol - vette észre Ugrilla, hogy az oktatása süket fülekre talált. - azt hiszem, itt az idő, hogy megleckéztessem ezt a hétalvót. Van is egy ötletem.

Ugrilla tudta, hogy van valami hadicsel, amivel futásra lehet bírni ezt a lustaságot. Kálmán Kálmán orvvadászati főlövésztől, vagy fővadászati orvlövésztől minden erdőlakó rettegett. Mikor eldördült az acélos puska, még Morgilla is úgy szokott szaladni, mint versenyló az ügetőn. Ugrilla letört hát egy száraz akácágat, a szuszogó vaddisznó mögé lopakodott, s hirtelen a bot végét Morgilla hátához szorította. Rekedtes, elmélyült hangon beszélt:

  • Fel a kezekkel lusta disznó! Most végre megfogtalak. Én vagyok az, Kálmán Kálmán fővadászati orvlövész. Reszkess!
  • Jaj, nekem! - Riadt fel, mint egy rémálomból Morgilla. - Ne tessék bántani orrvadászati főlövész úr! Ne tessék a puskacsövet úgy a hátamhoz nyomni, nem csináltam én semmi rosszat.
  • Nem? - kételkedett a tréfamester. - És amikor kicsented a turisták sátraiból az elemózsiát; vagy amikor megkergetted a számháborúzó iskolásokat? Nincs kegyelem! Most meglakolsz mindenért!

Ugrillát teljesen magvával ragadta a színjáték. Alig bírta visszafogni a torkát kaparó kacajt. Keményen és kíméletlenül utasította elhízott barátját a reggeli tornára. Előbb egy kis helyben futás, aztán egy sor fekvőtámasz, lábemelés, törzskörzés. Ugrilla annyira belefeledkezett az edzéstervbe, hogy bukfencre utasította Morgillát. Az meg, ahogy lehajolt, a hátsó lábai között megpillantotta a szőrös nyúl tappancsokat, az akácvesszőt, s a kaján vigyort.

  • Most inkább birkózni fogunk! - mordult fel veszett haraggal.
  • Bo-bo-bocsáss meg drága barátom! - Dadogott a leleplezett. - Én csak a Te érdekedben... Látod milyen üde lettél és friss... és milyen ideges!

Fogta is a nyúlcipőt Ugrilla, s úgy szlalomozott a fák között, hogy a nyomában vágtató, prüszkölő vadmalac csaknem kidöntötte a fiatal facsemetéket. Fröcsögött a sár, szétszóródott az avar, vijjogó madarak rebbentek fel az aljnövényzetből, a szédült kergetőzésre. Aztán a csörtető, zúgó hangok távolodni kezdtek, s kis időre elnémult az erdei tisztás. Egy fertály órába sem telet és lihegve, zilálva, visszatért Morgilla, s egy tuskóra roskadt. Nem szokott Ő hozzá, ehhez az önhajszoláshoz. Pihen egy kicsit - gondolta. Már éppen az igazak álma köszöntötte volna újra, mikor:

  • Föl a kezekkel lusta disznó! Most végre megfogtalak. Én vagyok az Kálmán Kálmán...
  • Tudom, - szakította félbe most már fölényesen a dübörgő hangot Morgilla - te vagy az a rágófogú, lapátfülű, tappancs lábú, nagyra nőtt ugróegér. Ötig számolok, s ha nem hordod el magad a göcsörtös fapálcáddal együtt, felöklellek! Egy. Kettő. Há...
  • Szia Morgilla! - Ugrott elébe a nyúl.
  • Szia Ugrilla! - köszönt vissza Morgilla, s nyugodtan számolt tovább. - Három. Négy.
  • Öt - szólt a hang a háta mögül.
  • Várjunk csak! - eszmélt végre az agyaras. - Ha előttem áll Ugrilla, akkor ki áll mögöttem?
  • Hát nem én- rebegte oda a nyuszi.
  • Akkor viszont - vett nagy levegőt Morgilla - futás!

És újra fröcskölt a sár, zúgott az avar, recsegtek a faágak. Nyelvet kiöltve loholt a nyúl és a vadmalac, nyomukban a vadászcsizmával, dörrenő puskával a vadász. Megint egyre messzebb és messzebb, s az árnyékos rét újra elcsöndesült. Mikulás jelent meg a tisztáson. Görnyedt háta sajgott, fáradt lába meg-megbicsaklott. December ötödike volt, és még egy szem hópihe, annyi sem esett. Kénytelen volt szán híján, gyalog átkelni az erdei úton. Meglátta az ülőtuskót, melyen az imént még Morgilla próbálta kifújni magát, s leült. Ajándékkal teli puttonyát maga mellé emelte, s érezte, hogy végre megkönnyebbül. Feszült izmai elernyedtek, háta kiegyenesedett. Vagy tíz percet pihent így. Magába szívta az erdő csendjét, kacsintott a cinegéknek, s megcirógatott egy odatévedt őzikét.

  • Most már tovább kell mennem - mondta, s lassan újra elnyelte az árnyas ösvény.

Ugrilla és Morgilla nagy szerencsére sérülések nélkül tértek vissza. Fújtattak, prüszköltek és lihegtek, mert nagyon kimerültek a meneküléstől.

  • Annyira kikészültem, hogy most én is szívesen horpasztanék egyet - roskadt a földre a nagyfülű.
  • Mondtam én, ugye?!- Okoskodott a vaddisznó. - A sok futkosástól csak tönkremegy a szervezetünk. Viszont egy kellemes déli horkolástól teljesen kicserélődöm.
  • Na, azt adná az ég - szólt vissza Ugrilla.
  • Mit?
  • Hát, hogy Te teljesen kicserélődj.
  • Ne szájalj, - röffent fel Morgilla -, mert feltúrlak!

S ahogy rábökött volna orrával a nyúl hátsójára, megpillantott valamit a tuskó mellett. Mikulás puttony volt az. Olyan jólesőn elringatta az Apókát az erdő csendje, hogy nem csak az út gondjait hagyta maga mögött, hanem a zsákját is. Az erdőre köd telepedett, s a tisztás közepén a homályban úgy tűnt, mintha egy erdei lidérc, egy piros ruhás kísértet kuporogna a tuskó mellett.

  • Odanézz Ugrilla! - mutatott a puttonyra a vadkan.
  • Jé! - álmélkodott az ugrándi - egy óriásrépa! Odamegyek és beleharapok.
  • Ne beszélj zöldségeket! - intette le Morgilla - Az egy kísértet. Egy piros ruhás szellem.
  • Én nem hiszek az ilyenekben - szólt Ugrilla. - Közelítsük meg együtt, de óvatosan. Te menj elől! És ha bármit észlelsz, jelents, kérlek! Ja, és még valami... Morgilla hadnagy... szólíts kapitánynak.

Kúszni kezdtek. Elöl a varacskos hadnagy, mögötte az ugri- bugri kapitány.

  • Kapitány-nyúlnak jelentem, - ugrott fel Morgilla- a lidérc nem mozdul.
  • Kússz tovább, érintsd meg, aztán jelents újra.
  • Kapitány-nyúlnak jelentem, én már most jelentek.
  • Mit?
  • Hogy nem megyek.
  • Miért?
  • Félek.
  • Mitől? - ugrott már fel Ugrilla is.
  • A piros ruhás kísértettől.
  • Gyáva nyúl! - mondta a nyúl a vaddisznónak, aki valóban nagyon meg volt szeppenve. - Akkor majd én előremegyek. Te csak fedezz.

Ugrilla körültekintő bátorsággal fedezte fel a talányt. Pár lépésre tőle már tudta, hogy az egy zsák, de nem szólt bajtársának. Arra gondolt, hogy a zsák kincset rejt, s bolond volna megosztozni rajta. Tervét elégedetten könyvelte, mikor belekukkantott a zsákba,s meglátta a sok édességet, gyümölcsöt és mogyorót.

  • Na, mi van? - jött Morgilla hangja a délutáni homályból.
  • Semmi. Veszélyes hulladék. Jobb, ha az odúmba viszem, s elraktározom. Még beszennyezné itt a környezetet.
  • Mégis miféle hulladék?- kíváncsiskodott a malac.
  • Hát, afféle. Ne kérdezősködj! Ez maradjon hadititok.
  • Hiszen én is a had tagja vagyok!?
  • Már nem, - szólt a nyúl- le vagy szerelve. Na, pá!

Ugrilla bevonszolta odújába a zsákmányt, Morgilla pedig, mivel úgy is leszerelték, ismét szunyókálni kezdett. Ekkor tért vissza Mikulás. Nem kellett messzire mennie ahhoz, hogy feltűnjön Neki, milyen könnyen veszi lépéseit, mert nincs, mi a vállára nehezedik. Jól emlékezett, hogy a fatuskó mellett hagyta terhét, de ott most csak egy szuszogó vaddisznót talált. Megszólította.

  • Ébresztő!
  • Ne! Engem már leszereltek - nyöszörgött félálomban Morgilla. - Addig alszom, amíg csak jól esik.
  • Ejnye, hát! Ébresztő, fel! - emelte fel a hangját Mikulás.
  • Mi van már? - nyíltak ki csipás szemei, mint egy tépőzár. - Jaj, Nekem! A kísértet! Segíts Ugrilla! Kiszabadult a lidérc.

Mikulás előbb értetlenül figyelte a pánikozó kanmalacot, aztán megnyugtatta, s elmagyarázta Neki, hogy ki Ő, s hogy került a tisztásra, hogyan hagyta itt teli puttonyát.

  • Ide tettem, - mesélte- ide, a tuskó mellé. Nem láttad?
  • Azt a pirosat?- kérdezte Morgilla.
  • Igen azt - felelte Mikulás.
  • Ja! Azt nem.
  • Akkor honnan tudod, hogy piros?
  • Mert lehet, hogy lusta, meg gyáva vagyok, de színvak, az nem.
  • Áhá! Szóval mégiscsak láttad.
  • Hááát - bizonytalankodott Morgilla - ... az hadititok.

Ez már nem volt jó vicc. Mikulás már nagyon türelmetlen volt, elmondta hát, hogy abban a zsákban a gyerekeknek szánt ajándékok lapulnak. Morgilla viszont még mindig értetlenkedett.

  • Gyerekeknek nem szoktak veszélyes hulladékot ajándékozni.
  • Veszélyes hulladékot? - meredt a négylábúra Mikulás. - Ezt meg ki mondta Neked?
  • Hát, Ugrilla kapitány-nyúl.
  • No, ez egyre érdekesebb- dörmögött deres szakálla alatt az apóka. - Hívd csak elő azt a te híres kapitányodat!

Az odú mellett Morgilla bekiáltott barátjának, hogy jobb lesz, ha megadja magát, s kibújik, mert mellette áll a piros ruhás kísértet, akit Mikulásnak hívnak. Előbb a nagy szürke remegő fülek, majd a hunyorgó barna szemek, végül a csokival összemaszatolt nyuszipofa kandikált ki a lyukból.

  • Mond csak Barátocskám, - szólt a szigorú hang. - Nem láttál egy piros batyut, "veszélyes hulladékokkal"? No, húzd csak elő gyorsan, mielőtt megharagszom!
  • Igenis, kísértet... akarom mondani Mikulás bácsi!

S Ugrilla átadta a finomságokkal teli zsákot.

  • Még hogy veszélyes hulladék- durcáskodott Morgilla.
  • Számodra veszélyes - védekezett a nyúl. - Én csak a felesleges kalóriáktól próbáltalak megóvni.
  • Ugyan, ne veszekedjetek! Nektek is jut a meglepetésekből, feltéve, ha...
  • Ha? - pislogott a két erdőlakó.
  • ...ha elvezettek az erdő széléig. Egészen besötétedett már, s nem találom meg a város felé vezető utat.
  • Örömmel segítünk! - ujjongott a két hős, s e naptól fogva minden decemberben vendégül látták, majd elkísérték a Mikulást ajándékosztó útján.

V É G E


LOVASI ANDREA

A szeretet puttonya

Odakint már megsárgultak a levelek. Az ősz narancsszínbe vonta a fákat, aranylóvá varázsolta a bokrokat, a táj felöltötte őszi kosztümjét. Lina és Lóri álmosan nyújtózkodnak az októberi reggelen. Az indián nyár langyos sugarai csiklandozzák hasukat, kakaó illata lengedez a konyha felől, s halk dúdolás ébresztgeti őket:

Jó reggelt, itt a tej, kótyagos a fej,

szerbusz párna, szerbusz paplan, búcsúzkodjunk el.

Lám a Violácska, most bújik az ágyba,

dehogyis, kis hamis, ki az ágyból!

Mit álmodtam az éjjel, elmondani nem merem,

megfagytam a Szaharában, megmásztam egy jéghegyet.

Jó reggelt, itt a tej, kótyagos a fej,

szerbusz párna, szerbusz paplan, búcsúzkodjunk el.

Ez a dal tölti be a szobát minden reggel, s mire az édesanya másodszor kezd a nótába, a gyerekek is bekapcsolódnak és együtt fújják az éneket. Az öt éves Lina kedvenc plüssmacijával ül asztalhoz. Kalimpa vidáman lógázza lábát, derűs mosollyal figyeli, amint a kislány jóízűen reggelizik. Lóri is iparkodik, nem akar elkésni. A hét éves kisfiú pár hete lépte át először az iskola kapuját, s minden nap izgatottan indul az 1.b.-be, ahol Ibi néni lelkesen magyarázza a matematika és az írás-olvasás tudományát. Lóri mindezt nagyon szereti, és délutánonként szívesen mutatja Linának a házi feladatokat, reggelente pedig azt találgatja, vajon, milyen új élményekben lesz része, mit tanulnak majd aznap az iskolában.

Kalimpa is figyel. Versikék, számtan, nyelvtan - csupa újdonság a mackófüleknek! Hát még mennyire figyel, amikor a két gyerek titkokról kezd sugdolózni! Hogy mifélékről? Ó, hát mindig másokról. Hogy mit rajzoljanak apu szülinapjára, hogyan készítsenek búvóhelyet az íróasztal alatt, ki az új és nagyon félénk fiú Lina csoportjában, és hogy hívják azt a szöszke kislányt az 1.a.-ból, aki nagyon tetszik Lórinak.

Hallgassuk csak, most éppen miről beszélgetnek a testvérek? Merthogy terveket szőnek, annyi bizonyos. Nagy zsák, piros kabát, hópelyhek. "Ez már aztán igazán érdekes" -, gondolja Kalimpa, s közelebb húzódik Linához. "Nahát, ezek a gyerekek a Mikulásról beszélnek!" - csodálkozik. Kitekint az ablakon, amelyen át ragyog a nap, a kalendárium is még csak október elejét mutat. "Mi dolguk van már most a Télapóval?" - töpreng a maci, majd ahogyan tovább fülel, megérti, hogy a testvérek meglepetést terveznek. Olyat, amihez levelet kell írni és ünneplőbe öltöztetni a szíveket.

Ugyanezen a napon más is készülődik. Télapó kidörgöli az álmot a szeméből és nagyot nyújtózik. Jó sokat aludt. Majdnem egy éve már, hogy álomra hajtotta fejét Jégvarázsországban, ahol a földet mindig hó borítja, és az ablakok szikráznak a jégvirágoktól. "No, ti is kipihentétek magatokat?" - fordul a manókhoz. - "Nagy munka vár ránk, tudjátok, nemsokára kezdődik az utazás, sok csomagot fogunk elvinni a világ minden tájára." - folytatja, mire három segítője már hozza is a hatalmas puttonyt, amibe az ajándékok kerülnek. De a csomagolás mellett más feladata is van a csapatnak. Megetetik Rényt, az eddig téli, pontosabban nyári álmot alvó szarvast. Az agancsosnak néhány próbakört is kell futnia, amolyan edzésképpen, hiszen öt kontinensen száguld majd keresztül, hogy minden vágyakozó kisgyermekhez eljusson Télapó ajándéka. A szánt is ki kell fényesíteni, feldíszíteni, hogy ünnepi pompában ragyogjon december 5-ére.

Már csak néhány hét van a nagy napig, érkeznek a kívánságok és a nagy sürgés-forgásban véletlenül sem szabad összekeverni az ajándéklistákat. A leveleket a Mikulásnak Krampusz adja át, akinek külseje ugyan egy kicsit ijesztő, de a szíve tele van szeretettel. Segít a Télapónak és a manóknak a meglepetések előkészítésében. Együtt szánkóznak el Játékországba, vígan csúszkálnak befagyott tavakon és hófödte csúcsokon át, s közben dalolnak:

Szívünk rég ide vár,

Télepó, gyere már!

Jöjj el, éljen a tél,

Tőled senki se fél.

A játékbirodalom bejárata egy nagy, színesre festett kapu, különös kilinccsel, melyet csak a Mikulás tud kinyitni. Játékország olyan nagy, hogy három teljes nap kell ahhoz, hogy Télapó körbesétálja. Van itt hajasbaba, ólomkatona, pöttyös labda, kisvonat és rengeteg édesség. Ezek az ajándékok csak arra várnak, hogy piros zacskókba kerüljenek és örömet szerezzenek a gyerekeknek, akik nagyon várják a Mikulás-ünnepet.

Erre a napra készül Lina és Lóri is. "Jövőre már én fogok írni a Mikulásnak, mert addigra minden betűt megtanulok!" - fogadkozik Lóri, most azonban még édesanyját nógatja, küldjön levelet a nagyszakállúnak, nehogy megfeledkezzen róluk. Igaz is - jut eszébe -, hogy lehet az, hogy egyik pajtásukhoz tavaly nem jött el a Télapó? "Pedig Tomika igazán jó kisfiú egész évben. Segít a szüleinek, akik rengeteget dolgoznak. Biztosan nem érnek rá levelet írni." - morfondírozik, majd felcsillan a szeme és így szól édesanyjához: "Írjuk meg a Télapónak, hogy hozzon Tominak is ajándékot!"

Lina és Lóri izgatottan várják a Mikulás érkezését. Álmodozással telnek a napok, a hetek. Elérkezik december 5-e, Mikulás napja. Áthívják magukhoz Tomit, játékra és uzsonnára. A kisfiú édesanyja a szemében könnyekkel köszöni meg a kedvességet. Náluk ritka az ünnepi alkalom, nagy szeretetben, de szegénységben nevelik fiukat. A három gyerek öröme határtalan. Társasjátékoznak, bújócskáznak, képeskönyvet lapozgatnak. Tisztogatják a csizmákat, amibe a Mikulás az ajándékokat teszi és rajzot készítenek a Télapónak.

Este, az ágyban nehezen jön álom a szemükre, sokáig sugdolóznak, találgatják, hol, melyik ajtón-ablakon érkezik Télapó. Vajon meglátják majd a manókat és a Krampuszt is? És Rény szarvasnak tényleg mindig piros az orra a hidegtől? Pusmognak, szövik az álmokat, míg pilláik lassan elnehezednek, s a kis szoba csendjében már csak a békés gyerekszuszogás hallatszik.

Csing-ling-ling, csing-ling-ling - egyszerre csak lágy dallamok töltik be az éjszakát. Ajtó nyílik és zárul, meglebben a függöny, csendes léptek, halk neszezés - ennyi történik ezen a varázslatos éjjelen. Lina és Lóri mélyen alszanak, nem ébrednek fel a Mikulás érkezésére.

Pár házzal arrébb Tomi is álmodik, játékautóról, csoki hóemberről, szaloncukorról. Mosolyogva ébred, az ablakra pillant s vígan felkacag, mert a csizmákban ott van a régóta vágyott ajándék, egy kis piros matchbox és sok finom édesség.

A Mikulás a távolból figyeli a boldogságtól sugárzó arcokat, majd felül szánjára, amely visszarepíti őt hazájába, Jégvarázsországba. Egy év múlva ismét ellátogat majd Linához, Lórihoz, Tomihoz és a Föld többi gyermekéhez, ajándékkal és szeretettel teli puttonyával.


PELESZ ALEXANDRA

A csuri fióka

A kellemes nyári melegben, egy terebélyes lombú fűzfa ágai közt gondosan épített verébfészek bújt meg. Az apró fiókák csivitelve játszottak, amíg az anya-madár élelemért indult. Kiröppent a levelek közül, de még visszakiáltott a kismadaraknak.

- Vigyázzatok egymásra, amíg keresek nektek valami finomságot! Maradjatok a fészekben!

Alighogy eltűnt az ég kékjében, egy erős széllökés belekapott a fűzfa lombjába, megcibálta a verebek otthonát tartó ágakat, és ijedt csipogások közepette az egyik kis fióka kibucskázott a fészekből. Mivel repülni még nem tudott, puha pihékkel borított teste néma puffanással ért földet a fűben.

- Röpke! Röpke! Jól vagy? - kiabáltak neki testvérei az ágak közül, de válasz nem érkezett. A hangos csicsergést meghallotta a közelben portyázó madár-mama és villámgyors szárnycsapásokkal a fészekben termett. Azonnal felfedezte, hogy egy fiókája hiányzik.

Amikor lepillantott, meglátta Röpkét a fűben. Azonnal indult volna hozzá, de abban a pillanatban egy ember-kislány is észrevette a fiókát, odafutott mellé, és leguggolt.

- Jaj, Istenem, szegény kismadár! - hallatszott vékony kis hangja. - Anya, apa, nézzétek, mit találtam.

A verébmama rémülten figyelte, ahogy az ember-apuka is Röpkéhez lép.

- Ez egy csuri-fióka - magyarázta a kislánynak. - Biztosan itt van valahol a fészkük a fán, ő pedig kiesett.

- Segítsünk neki, apa, kérlek!

Az apuka felállt és fürkésző tekintettel méregette a föléjük tornyosuló lombkoronát. A veréb-mama kiröppent a fészekből és rémült csiviteléssel repkedett körbe-körbe a fa körül.

- Igen, azt hiszem, látom a fészket! Hozom a létrát!

A kislány közben a tenyerébe fogta Röpkét, és óvatosan simogatni kezdte. Röpke mozgolódni kezdett. Rémült volt, de a simogatás jól esett neki, és valahonnan a távolból anyja hangját is hallotta.

Közben megérkezett az ember-apuka a létrával. A fának támasztotta, átvette kislánya tenyeréből a fiókát, és mászni kezdett.

- Jaj, csak nehogy bántsa az én kis Röpkémet! Csak nehogy bántsa a többi fiókát! Nehogy letörje az ágat! Nehogy lelökje a fészkünket! - repkedett a csuri-mama izgatottan. Aggódó szavait a kislány és az apukája csak hangos, véget nem érő csivitelésnek hallották. Az apuka aztán felért a fészekhez, óvatosan beleültette a kismadarat, majd egyik lábát a másik után rakva, lemászott a földre.

- Minden rendben van, Zsóka. Visszaraktam a testvérei közé.

- Jaj, de jó! Köszönöm! - ugrott a kislány az apukája nyakába, közben pedig a veréb-mama is boldogan röppent vissza a fészkébe.

Lenézett a lombok közül, és azt kívánta, bárcsak az emberek értenék őt, amikor lekiáltott nekik:

- Köszönöm a jóságotokat! Köszönöm, hogy vettétek a fáradságot és felmásztatok ide a kis fiókámmal! Köszönöm, hogy nem bántottátok! Bárcsak meghálálhatnám!

Zsóka és az apukája elsétáltak a fa alól, de a hangos csiripelést hallva még egyszer visszafordultak a lomb felé.

- A csuri-mama nagyon boldog - mosolygott az apuka a kislányára. - Neked köszönheti, hogy életben maradt a kis fiókája. Te találtad meg.

Zsóka szívét melegség töltötte el. Nagyon jó érzés volt segíteni valakinek.


GANI ZSUZSANNA

Főnixmadár

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak három fia.

Sokat búsult a szegény asszony, hogy mivel tudja eltartani gyermekeit, mert kenyér is alig volt az asztalfiában. Nehezen éltek, de azért mégiscsak sikerült jóravaló mesterségre kitaníttatni gyermekeit. A legidősebb halász, a középső pék, a legkisebb favágó lett. Az idős asszony egyszer nagyon megbetegedett, nem tudott rajta senki sem segíteni. Azt mondja akkor a fiainak:

- Valamikor hajdanában édesapámtól hallottam a Főnixmadárról, melynek könnycseppje azonnal meggyógyítja a halálos beteget. Nincs más megoldás, keressétek meg és ha létezik, hozzátok el nekem. - A három legényt édesanyja feltarisznyálta a hosszú útra, keserves könnyhullatások közepette elbúcsúztak egymástól, majd felkerekedtek. Mentek mendegéltek, amíg egy hatalmas tölgyfához nem értek. Ott megálltak, mindhárman felkötötték keszkenőjüket és megbeszélték, hogy pont három év múlva újra itt találkoznak. Elbúcsúztak egymástól és mentek három felé. Az első legény észak felé. Ahogy ment, mendegélt, egyszer csak találkozott egy hangyával, aki megszólította. Legény, nagyon éhes vagyok, légy szíves adj nekem pár szem morzsát! A fiú azonban elzavarta és folytatta az útját. Talán egy kőhajításnyit mehetett, amikor egy hal szólt hozzá a közeli tóból. Ő is ennivalót kért. A fiú nem sajnálta meg és nem adott neki. Tovább folytatta útját. Ment árkon-bokron által, hegyre föl-és le. Egyszer csak egy hang szólt hozzá a fenyőfáról. Egy galamb burukkolt neki, ő is éhes volt. A kőszívű fiú elkergette, majd tovább kereste a Főnixmadarat három esztendőn keresztül. Bolyongott a nagyvilágban télen- nyáron, esőben- hóban. Ruhája, cipője leszakadt róla, immáron mezítláb rótta az utat. A középső legény kelet felé indult, ám ő is hasonlóképpen járt. A legkisebb fiú is elindult dél felé. Ahogy ment, mendegélt, egyszer csak találkozott egy hangyával, aki megszólította. Legény, nagyon éhes vagyok, légy szíves adj nekem pár szem morzsát!

- Adjon isten jó napot, kedves hangya! - Köszöntötte a legény.

- Adok én jószívvel! Ő is leült a hangya mellé és jóízűen eszegettek. Amikor jóllaktak, elbúcsúztak egymástól. A hangya még visszaszólt: "Jó tett helyébe, jót várj!" - azzal elsietett. A legény pedig folytatta útját. Talán egy kőhajításnyit mehetett, amikor egy hal szólt hozzá a közeli tóból. Ő is ennivalót kért. Legény, nagyon éhes vagyok, légy szíves adj nekem pár szem morzsát!

- Adjon isten jó napot, kedves hal! - Köszöntötte a legény.

- Adok én jószívvel! Ő is leült a hal mellé és jóízűen eszegettek. Amikor jóllaktak, elbúcsúztak egymástól. Tovább folytatta útját. Ment árkon-bokron által, hegyre föl-és le. Egyszer csak egy hang szólt hozzá a fenyőfáról. Egy galamb burukkolt neki, ő is éhes volt. Legény, nagyon éhes vagyok, légy szíves adj nekem pár szem morzsát!

- Adjon isten jó napot, kedves galamb! - Köszöntötte a legény.

- Adok én jószívvel! Ő is leült a galamb mellé és jóízűen eszegettek. Amikor jóllaktak, elbúcsúztak egymástól. Ment, mendegélt a nagyvilágban télen- nyáron, esőben- hóban. Egy darabig szépen ment, aztán már csak nagy búsan.

Egyszer csak megszólította valaki. Egy hangya volt.

- Emlékszel rám? Az a hangya volt, akinek ő egyszer régen enni adott. Azt mondta: - Tudom én, hogy hová mész, mit szeretnél, segítek is neked. Menj fel a Tükörhegyre, ott egy kis kunyhóban lakik a Nap, ő majd segít! Megköszönte a fiú a segítséget, elköszönt: - Az isten áldja meg kegyelmedet és elsietett. Hét nap múlva oda is ért. Bemegy a szobába, ott van a Nap, köszönti:

- Adjon isten, jó napot!

- Szerencséd, hogy szépen szólítottál - mondotta a Nap -, mert különben szörnyű halálnak halálával haltál volna meg. Hát csak mondd el, hogy mit akarsz, miért jöttél? A legény elmondta.

- Nem tudok neked segíteni, de talán testvérem a Hold, ő tud majd! Menj be a Kerekerdőbe, ott egy kis kunyhóban lakik. Megköszönte a fiú a segítséget, elköszönt: - Az isten áldja meg kegyelmedet és elsietett. Hét nap múlva oda is ért. Bemegy a szobába, ott van a Hold, köszönti:

- Adjon isten, jó napot!

- Szerencséd, hogy szépen szólítottál - mondotta a Hold -, mert különben szörnyű halálnak halálával haltál volna meg. Hát csak mondd el, hogy mit akarsz, miért jöttél? A legény elmondta.

- Nem tudok neked segíteni, de talán testvéreim a Csillagok, ők tudnak majd! Menj el a Gyémánt szurdokhoz, ott egy kis kunyhóban laknak. Megköszönte a fiú a segítséget, elköszönt: - Az isten áldja meg kegyelmedet és elsietett. Hét nap múlva oda is ért. Bemegy a szobába, ott vannak a Csillagok, köszönti:

- Adjon isten, jó napot!

- Szerencséd, hogy szépen szólítottál - mondták a Csillagok -, mert különben szörnyű halálnak halálával haltál volna meg. Hát csak mondd el, hogy mit akarsz, miért jöttél? A legény elmondta.

- Igen tudok neked segíteni! A Főnixmadár Nekeresd országban van, egy kacsalábon forgó palotában, ahol az aranyhajú királylány is él. A legfelső szobába bezárva, egy kalitkában. Megköszönte a fiú a segítséget, elköszönt: - Az isten áldja meg kegyelmedet és elsietett. Hét nap múlva oda is ért. Épp akkor hirdették ki, hogy eladósorba került a király három lánya, az arany, az ezüst és a bronz hajú. Jöhettek szerencsét próbálni királyfik, szegénylegények. Gondolt egyet, ő is szerencsét próbál. Felmegy a grádicson egyenest a király elé. Illedelmesen köszönti. Hát mi szél hozott ide? Elmondja a fiú, hogy miben jár. A legkisebb királylány az ajtóból kukucskált ki és nagyon megtetszett neki a legény. A legénynek is a leány. Rendben van! Halld első kérdésemet.

- Létezik-e és ha igen, milyen színű a Főnixmadár?

- Életem- halálom kezedbe ajánlom, - Létezik, felséges király! - Gyönyörű vörös-arany tollazatú hím madár.

Rendben van! Halld második kérdésemet.

Mi történik vele élete végén?

Életem- halálom kezedbe ajánlom, - Élete végén fahéj-ágacskákból fészket épít, meggyújtja, és vele együtt porrá ég felséges király!

Rendben van! Halld harmadik kérdésemet.

Mi történik ezután?

Életem- halálom kezedbe ajánlom, - A hamvakból ezután egy új, fiatal főnix születik, felséges király!

Rendben van! Mindhárom kérdésre jól válaszoltál. Országot-világot bejártam, de még hozzád hasonlatos legényt nem láttam. Eddig sok száz kérőnek húzattam karóba a fejét, mert nem tudta a válaszokat. Isten neki, neked adom a legkisebb leányomat, s vele az egész királyságomat.

-Felséges királyom! - Életem- halálom kezedbe ajánlom, van nekem még két bátyám, ők is becsületes, derék legények. - Rendben van! - Akkor legyen övék a másik két leányom.

A király elhozatta a palotába a szegény özvegyasszonyt, a Főnix madár könnycseppje meggyógyította, majd az öreg király feleségül vette. A futárt a két fiához küldette, mivel pont letelt a három esztendő. Ott várakoztak üres kézzel az öreg tölgyfánál, a fehér keszkenő, még mindig ott fent lobogott. A király hozzájuk adta a másik két szépséges leányát. Csaptak is nagy lakodalmat, hét országra szólót. Egyszeriben megeresztették minden hordóban a csapot, volt hejehuja, menyegző, amilyen még nem volt ezen a Földön. Boldogan éltek, míg meg nem haltak. Itt a vége, fuss el véle.


HORVÁTH DALMA (10 éves)

Jimmy a kiskalóz

Szereted a kalózokat? Ha igen, akkor most alkalmad lesz rá, hogy megismerd Jimmyt (ejtsd Dzsimi), a kiskalózt!

- Sziasztok, Jimmy vagyok, a félszemű kalóz. Tudjátok, néha felveszem a szemkötőmet, például játszásnál, hogy egy kicsit kalózosabb legyen a kinézetem, vagyis mondhatjuk úgy is, mintha csak egy szemem lenne. Egyébként kendőt hordok mindig a fejemen.

Jimmy fehér - piros csíkos pólót hord, térdigérő farmernadrágot és mint minden valamirevaló kalóz, mezítláb közlekedik. Jimmy egy kisvároskában lakik, amit úgy hívnak, hogy Keritin. A legfontosabb mégis az, hogy Jimmynek hét legjobb barátja van, s így alkotnak egy nyolcfős csapatot. Még titkos jelbeszédük is van! Na de térjünk vissza a csapathoz, mert a fiúknak nevük is van: Nimród, Bob, Ani, Herry, Máté, Julian (ejtsd Dzsulián), Leon és maga Jimmy.

Egyik este Jimmyéknél vacsora közben szóba jött, hogy Jimmy apukájának egyik barátját igazi kalózrangban részesítették. Keritinben mindenki tudja, hogy a kalózoknál ez ám a nagy megtiszteltetés.

- Egy nagyon hosszú utat vállalt be és még zsákmányt is hozott, három doboz aranyat, egy zsák ezüstöt és egy ebédlőasztalnyi gyémántot- - mesélte Jimmy apukája. Majd hozzátette:

- Bárcsak nekem is ilyen szerencsém lenne!

- Hm -gondolkodott el Jimmy. - Apa, mondd, csakis felnőttek kaphatnak ilyen rangot?

- Nem feltétlenül - mondta Apa, de jó lassan, mert közben ő maga is elgondolkodott - én még nem hallottam, hogy egy gyerek kalózrangot kapott volna.

- Apádnak igaza van - mondta Jimmy anyukája és egy krumplipürével teli kanalat nyomott Jimmy legkisebb testvérének, Hapunak a szájába.

Jimmyék négyen vannak testvérek. Hapu három éves, tőle 2 évvel idősebb Luna, Jimmy maga 9 éves és a nővérük, Kata 14 éves. Na de lényeg, ami lényeg, a kalózrang gondolata belemászott Jimmy fejébe.

Reggel el is mesélte a barátainak.

- Ez elképesztő! -vélte Máté.

- Úgy bizony!- helyeselt Jimmy. -És én arra gondoltam, azt a rangot nem is olyan nehéz megszerezni.

- Ezt kifejtenéd?-kérdezte Ani, mert az arcán látszott, hogy nem nagyon érti a dolgot.

- Arra gondoltam-kezdte Jimmy -hogy mi is kipróbálhatnánk egy ilyen kalandot - mondta vidáman és a levegőbe rúgott.

- Elment az eszed??? Meg fogunk halni!- kiáltott fel Julian a rémülettől.

- Ugyan már! - erősködött Jimmy.

- Mondjuk, azért egy rang nem lenne olyan rossz...- vallotta be Bob.

- Oké, akkor holnapután indulunk, addig mindenki szedjen össze mindent, ami fontos számára az utazáshoz. És ételt se felejtsetek el hozni! Ételből, italból sokat hozzatok, hosszú út lesz. Julien, részedről is rendben?

- Persze, de hánykor találkozunk?

- Jó kérdés, reggel ötkor gyülekezzünk a múzeum előtt a téren, de mindenki reggelizzen - adta ki az utasítást Jimmy.

És így is volt, ahogy Jimmy mondta. Reggel ötkor a megbeszélt helyen nyolc kisgyerek gyülekezett izgatottan: Nimród, Bob, Ani, Herry, Máté, Julian, Leon és Jimmy.

- Most hogy fogunk elindulni? Nincs is hajónk!- kiáltott fel Nimród kétségbeesetten.

- Ami azt illeti, van- nyugtatta meg őket Jimmy és elindultak a kikötőbe, ahol egyszer csak felbukkant egy hajó. - Ezt béreltem.- mondta büszkén Jimmy.

- Hű, mennyibe került? -érdeklődött Leon kikerekedett szemmel.

- Nos, sokba, de ezzel ne foglalkozzunk, indulás a hajóra!

A gyerekek feltették a csomagokat és nekivágtak a nagy kalandnak. Nemsokára már a nyílt tenger vizén eveztek.

- Egyébként tudja valaki, hogy hogyan kell vezetni egy hajót? -kérdezte bizonytalanul Nimród.

- Én nem - vágta rá Máté.

- Mi???

- Nyugalom, nekem az apukám megmutatta, hogyan kell vezetni egy igazi kalózhajót-nyugtatott meg mindenkit Bob.

- Remek!-ugrott egy nagyot Leon.

- Jimmy, mikor lesz ebéd? Farkaséhes vagyok!- kérdezte Herry.

- Ó -kapta fel Jimmy a kiskalóz erre a fejét - nem is gondoltam, hogy már ennyi az idő, köszönöm, hogy szóltál.

Elővették az ételes dobozokat és jóízűen lakmározni kezdtek. A délután nyugodtan telt. Mindenki azt csinált, amit akart. Ám az este már nem volt ilyen nyugodalmas. Páran nagyon féltek, hogy elsüllyednek a sötétben. Csak ketten nem féltek, Leon és Máté. Ők hamar megnyugtatták a barátaikat, majd mindenki békésen elaludt. Későn keltek. A reggeli után Ani fejvesztve szaladt a barátaihoz és úgy lihegett, mint akit megkergettek.

- Hajó a láthatáron!- üvöltötte.

- Mi van? -pattant fel Jimmy. - Gyorsan fegyverkezzetek fel, töltsétek meg az ágyúkat!- kiáltotta Jimmy, magában viszont reszketett, de hősiesen fegyelmezte magát, nehogy valaki észrevegye. Kinézett a nyílt tengerre és tessék, az ellenség már csak harminc méterre volt tőlük. Jimmy elgondolkodott. Vajon most mit kell csinálni? Várni az ellenség támadására vagy nekik kell támadni az ellenségre? Még nem is ért a gondolat végére, mert Máté eldurrantott egy ágyút, azonban az ágyúgolyó hatalmas becsapódással a tengerbe esett.

-A fene egye meg!- mérgelődött Máté. - Nincs véletlenül egy kormányozhatóbb ágyú?

A kérdésére válasz nem érkezett, mind reszkettek a félelemtől. A távolban, a másik hajón megszólalt az ágyúk hangja. Az ellenség ügyesen célzott, eltalálták az árbócot, ami nyomban lángra is kapott.

- Na most van végünk, ütött az utolsó órám és a többieké is. Mindenkit belerángattam a biztos halálba. -gondolta Jimmy.

Egyszer csak az ellenség hajója megindult feléjük.

- Na, még ez is - fogta a fejét Jimmy, aki a füsttől már erősen köhögni kezdett. A többieket már nem is látta, csak a gomolygó füstfelhőt és félt, mert tudta, hogy az ellenség hamarosan átszáll a hajójukra. És ők, ha nem a tűzben, hát kivégzésben fognak meghalni. Az ellenség már csak pár méternyire volt a hajójuktól, mikor dudaszó hallatszott. A következő pillanatban az ellenséges hajó legénysége már a fedélzetükön volt, Jimmy egyedül maradt és halálosan rettegett, mire ismerős hang ütötte meg a fülét:

- Jimmy, itt vagyunk!

Jimmy a rekedt hang irányába fordult és a füstön keresztül egy gyerek teste kezdett körvonalazódni. Amikor Jimmy a félhomályból meglátta Herryt, ugyanis ő kiabált, nagyon megörült. Elkezdett felé futni és már majdnem elért hozzá, mikor BUMMM! Jimmyt fejbe csapta egy kalóz valami fadeszkával és a kiskalóz nyomban a földre esett. Már csak azt észlelte, hogy hozzácsapódik a padlónak. A földön fekve homályosan látta és tompán hallotta még Herryt, majd észrevett egy falábat maga mellett, de már nem volt ereje felnézni. Érezte, hogy valami ránehezedik, majd minden elsötétült. Jimmy elájult.

- Jimmy, Jimmy, ébren vagy? -kérdezte valaki.

Jimmy kinyitotta a szemét és elsőként Nimródot pillantotta meg.

- Ááá!

- Nimród, gyere messzebb, ne ijesztgesd már- szólt rá Bob.

- Jimmy, képzeld, csúnyán fejbe vertek és elájultál!-mesélte Bob.

- Julian is elájult, de ő magától!- kuncogott Leon.

- Na!-csattant fel Julian. - Nem vicces.

- Tulajdonképpen hol vagyunk? - kérdezte Jimmy.

-A kalózok pincéjében - válaszolt kórusban a hét gyerek és elmesélték, hogy mi történt. Nem sokkal később kicsapódott a pinceajtó és egy kopasz férfi állt előttük.

- Gyerünk Sírúhoz, a kapitányhoz! Á, szóval te vagy akit Möszk fejbevert. Igaz? Hát észhez tértél?

- Igen, én vagyok. -válaszolt bizonytalanul Jimmy.

Fundi, a kopasz kalóz elvezette őket a kapitányhoz.

Miután a gyerekek elmondták, hogy kifélék, mifélék, a kapitány így szólt hűvösen:

- Milyen merészek és elszántak vagytok. Na de elég a fecsegésből, menjetek, mossátok fel a padlót, főzzetek ebédet, varrjatok zászlót, horgásszatok! - egyszóval rengeteg feladatot kiosztott a kapitány.

Ani és Julian főzték az ebédet, Herry és Bob a zászlót varrták, Nimród és Máté horgászott, Leon és Jimmy pedig fényesre mosta a padlót. Így telt el négy napig. Az ötödik napon Jimmy nem bírta tovább:

- Te Leon, szökjünk meg valahogy- súgta Jimmy Leon fülébe halkan.

- Egyetértek, de mi lesz a többiekkel? -Hát ők is jönnek! Már ki is eszeltem egy tervet. Figyelj, te odamész Sirúhoz, kérdezz valamit, én pedig láttam nála gyufát, az megszerzem. Aztán egy óvatlan pillanatban, mikor senki nem figyel, meggyújtom és eldobom a fedélzeten.

- Ez egy kockázatos terv, de egyszerűen zseniális! -suttogta Leon. -De előtte figyelmeztessük a többieket.

- Persze, persze. Amikor tűz van, minden szürke a füsttől, így nem fogják látni, hogy mi csapatostul a csónakokba ugrunk. Aztán irány haza. Nimród megfigyelte az utat, ő tudja merre kell hazamenni.

Másnap tudatták a többiekkel is a titkos megbeszélésen elhangzottakat.

A délelőtt folyamán Leon odament Sírúhoz, miközben oldalra pillantott Jimmyre, megadva ezzel a jelet és így szólt:

- Sírú, ha nem bánod, Mátéval helyet cserélnék, szeretek horgászni.

- Mi van? Menj innen kölyök!- válaszolt Sírú ingerülten.

Mindeközben Jimmy óvatosan kihúzta a gyufát Sírú zsebéből. Leon azonnal otthagyta Sírút, mikor látta, hogy Jimmy sikerrel járt. Óvatosan odasúgta Jimmynek:

- Ügyes vagy!

Jimmy gyorsan meggyújtotta a gyufát és eldobta a fedélzeten, pontosan egy kupac szemét tetejére, ami azonnal lángra kapott.

- Tűz van!-kiáltott Jimmy.

A tűz gyorsan terjedt, a füsttől már senki nem látott semmit, így Jimmyék nekiindultak, megfogták egymás kezét, a csónakba ültek, Bob és Ani pedig evezni kezdett. Olyan gyorsan haladtak, hogy nemsokára már nem is látták az égő hajót. Nimród irányításával gond nélkül elérték Keritint. Nagy volt ám otthon az öröm. Jimmynek pedig teljesült az álma, őt és barátait kalózrangban részesítették, merthogy egy nagyon veszélyes kalózbandával bántak el! Jimmyról és barátairól még egy rajzot is készítettek! Minden szülő örült, hogy a gyerekek épségben visszatértek és bátorságukért még kalózrangot is kaptak.

- Gyertek csak!- szólt Jimmy a barátainak. - Azt hiszem, egy kis jutalmat megérdemlünk - és huszonnégy aranypénzt vett elő. - A kalózoknál találtam - és hosszasan kacagott.

Mindenkinek három-három színarany pénzérme jutott.

- Ezt tartsátok meg emlékbe, én is így teszek.

- Úgy lesz!- kiáltották boldogan a többiek.


FARAGÓ ÁGNES

Az egy szál gyufa meséje

A nagy elsötétedés hetedik évében történt, hogy András születésnapjára kapott a nagyapjától egy ütött-kopott gyufásdobozt, és benne egy szál gyufát. Bizony nagy kincs volt ez. Híre is ment a ritka ajándéknak abban az ódon kastélyban, ahova a környék népe menekült a világot elárasztó sötétség elől. A gyufaskatulya címkéjén egy városka látszott, mögötte meg egy lávát lövellő vulkán. Az jött a szokásba a menedékhelyen, hogy Nagyapa minden lefekvés előtt maga köré gyűjtötte a lobogó tűz mellé a kis embercsoport gyerekeit és mesélt nekik. Egy részük már úgy cseperedett fel, hogy sosem látta a napot. A kis lurkók nem tudták mi a reggel és mi az este, hiszen mindig sötét volt. Nem tudták mi a zöld levél, a sárga virág, a kék tenger, az ezüst hold. A feketére és a szürkére számtalan olyan szót használtak, amik viszont nagyapa szótárában nem szerepeltek. András legjobban azokat a meséket szerette, amik a gyufaskatulyáján lévő tűzhányóról szóltak. Hányszor, de hányszor kellett az öregnek elmesélnie, hogy a vulkán kráteréből égig lövellt a vörösen izzó láva, hogy a fénye bevilágította a környéket, olyan meleg volt, hogy a közelében nem lehetett megmaradni, mert meggyulladt az emberen a ruha.

- Be kéne gyújtani ismét a vulkánt! - fordult egyik nap András a nagyapjához.

- Bizony, az jó lenne kisfiam, de nincs mivel. - magyarázta lemondóan az öregember.

- De hát megvan ám még a gyufám. - tapogatta meg a zsebét András, aki mindig a szíve feletti zsebben tartotta a kincsét.

- Kevés az a kis láng ahhoz Andriskám. Mégha egy fáklyát sikerülne is vele meggyújtanod, a kint tomboló szél elfújhatja, és ki tudja mekkora tűz kell ahhoz, hogy egy óriási hegyet ismét munkára fogjon?

Telt, múlt az idő. A kastélynak már az összes fából készült alkatrészét eltüzelték az emberek, hazacipelték az egy napi járóföldre lévő összes éghetőt is. Patkányokat ettek, mert azt a pár kecskét, amit sikerült a nagy sötétség érkezésekor hamarjában megmenteniük, már nem tudták abrakkal ellátni, így azokat is megették. Egy nap az öregember ágynak esett, és magához szólította a közben legénnyé cseperedő unokáját.

- András fiam! Én most meghalok. Vigyázz a társaidra és ne engedd, hogy kialudjon a tűz. Sokat gondolkodtam a vulkán visszagyújtásán és arra jutottam, hogy talán a sárkány ....

Az öreg ezzel kilehelte a lelkét anélkül, hogy unokáját a sárkány dolgában eligazította volna.

András illő módon eltemette és meggyászolta a nagyapját, de nem hagyta nyugodni ez a sárkányos gondolat.

Azt minden gyerek tudta, hogy a sárkány keletre lakik a hegyen túl, de hogy miféle szerzet valójában arról nem szóltak a legendák. A legény azt fundálta ki, hogy ennek a sosem látott sárkánynak a segítségével talán sikerül begyújtania a vulkánt.

Megbeszélte hát a maroknyi emberrel, hogy amíg távol van, vigyáznak a tűzre. Összecsomagoltatott magának három napra való eleséget, ellenőrizte a szíve fölötti zsebben a gyufásdobozt, és elindult keletnek.

Ahogy kilépett a ház takarásából, lecsapott rá a viharos szél. Tépte, cibálta a kabátját, megpróbálta ledönteni a lábáról, de a legény nekifeküdt az orkánnak és hétrét görnyedve ment egyenesen keletnek. Keserves útja volt, sehol egy fa, sehol egy bokor, ami árnyékot adott volna a szél csapásai elől. Sehol egy fénysugár, ami mutatta volna, hogy helyes irányba tart. Csak a zúgó, bőgő, vad fergeteg, ami hol jeges esőt csapott az arcába, hol csak a metsző hidegével támadott. Már azt sem tudta, mióta megy, mikor is indult el, hiszen nem voltak nappalok, sem éjszakák, sem hold, sem csillagok. Egyszer aztán úgy vette észre, hogy a nagy feketeség közepén, valami hegy oldalában, mintha egy még feketébb folt tátongana. Na, gondolta András, az ott vagy egy barlang, vagy maga a pokol szája, de ennél rosszabb, mint ahogy most van, már úgysem lehet. Felkaptatott hát a hegyoldalba, és becsúszott azon a sötét szájon, ami egy jókora barlang bejárata volt. A szél ide nem tudott behatolni, és a legény már ettől jobban érezte magát. Kezét kinyújtva tapogatta a barlang falát, úgy araszolt előre, mígnem valamiben megbotlott és orra esett. Hát uram fia, a szurok sötétben, közvetlenül a feje fölött megszólalt egy hang.

- Milyen szerzet vagy, és mit keresel itt, ahol évek óta már csúszómászók sem járnak?

- András vagyok, ember a szomszéd kastélyból, és a sárkányt keresem. - válaszolt illendően.

- Na, ha őt keresed, hát meg is találtad.- jött most a hang a másik füle irányából.

- Hányan vagytok Ti, hogy hol innen, hol onnan hallom a hangotokat?

- Ej, Te tudatlan embergyerek! Nem tudod, hogy a sárkányoknak több fejük is van? - nevetett rekedten a sárkány.

András bevallotta, hogy Ő bizony csak egy sárkányról tud, akit Süsünek hívtak és annak bizony csak egy feje volt. Azt is elmondta még, hogy nagyon csalódott, mivel akivel beszél, annak nem cikáznak lángnyelvek, meg kénköves pokol a szájából, és hát neki valójában a sárkány tüzére lenne szüksége, hogy begyújtsa a vulkánt. A sárkány, illetve aki annak mondta magát, hosszan hallgatott, majd így szólt.

- Amikor jött ez a váratlan sötétség, éppen kint fürdőztem a tengerparton és olyankor eleve csak gyújtólángon szokott égni a számban a tűz. Aztán jött egy nagy hullám és eloltotta a jobb fejemben a lángot. Ez még nem lett volna tragédia, de jött az a félelmetes orkán, ami meg elfújta a bal fejemben az őrlángot. Azóta nem tudok tüzet okádni. Pedig hidd el, próbálkoztam vele, márcsak unalmamban is. - mesélte el egy szuszra történetét a kétfejű sárkány.

- Nekem van egy szál gyufám, de ha ezzel nem sikerül beindítani a lángodat, majd a lángodnak a vulkánt, akkor hamarosan vége a világnak. - jósolta nagy komolyan András.

A sárkány mindkét fejével nagyokat köszörült, mindkét torkával harákolt, még köpködött is, majd lelkesen ekképp szólott.

- Én a magam részéről mindent megtettem. Kitisztítottam a járataimat a gigámban, megszellőztettem a kéményeimet a fülemben, de meg kell mondanom Neked, még sosem próbáltam vulkánt begyújtani. Azt sem tudom, képes vagyok-e rá? De megígérem neked, hogyha begyújtod a kénköveimet, odaviszlek, és addig fújom a tűzhányót, amíg csak bírom. Áll-e az alku?

András odacsapott, ahol a sárkány mancsát sejtette, majd úgy, ahogy a szörnyeteg elmagyarázta, remegő kézzel megsercintette a gyufát a doboz oldalán. Szerencse, hogy nem fáklyával jött a barlangba, mert amikor a felvillanó fényben meglátta a hatalmas, pikkelyes hüllőt, úgy megijedt, hogy csaknem elejtette azt az árva gyufát. Összeszedte végül minden bátorságát, és a lángocskát a sárkány jobb fejéhez tartotta. Már azt hitte, hiába tékozolta el a kincsét, amikor fellobbant az állat torkában valami fény, majd egy lángnyelv ki is csapott a fogai közül, alig bírt félre ugrani. A sárkány aztán az egyik fejével meggyújtotta a másik fejét, örömében felrikkantott, szétteregette a szárnyait, láthatóan útrakész volt. András felpattant a hátára, és uzsgyi, már ott is voltak a kráter pereménél. András lekiabált a kürtőbe, hogy tudja, ébren van-e a vulkán, de hiába fülelt, csak valami enyhe mormogást hallott lentről. Mindenesetre bemutatkozott, a sárkányt is bemutatta, és elmesélte, mi járatban is vannak. Választ most sem kapott, vagy a szél zúgásától nem hallotta. Úgy érezte azonban, mintha megremegett volna a lába alatt a föld.

- Fújjad sárkány, most fújjad! - bíztatta hűséges, kétfejű kísérőjét.

A sárkány lehasalt és mindkét szájával, teli tüdőből fújta a tüzet, a kénkövet, a szikrákat, mikor mi jött. Egyszer csak mélyről jövő morajlás hallatszott, a föld remegni kezdett, és a kráter fenekén megjelent valami vöröses derengés. Megrepedezett lent a fagyos kéreg, és a repedéseken keresztül kibuggyantak a tűzfolyó első buborékai. Ezek szétpattantak, visszahulltak, helyükre újabbak jöttek és egyre magasabbra spricceltek. A legény odahajolt a sárkány bal feje bal füléhez, belekiabálta, hogy - de most aztán iszkiri - , felpattant a hátára és tisztes távolságban megállva szemlélték a tűzhányót. Az meg egyre magasabbra, és magasabbra fújta a füstöt, okádta a tüzet, hányta a szikrát. Olyan, de olyan magasra, hogy a fekete ég telistele lett szikrázó csillagokkal. Egy nagy tűzbuborék meg hirtelen felrepült teliholdnak. Ahogy álmélkodva nézték a vulkánt, egyszer csak azt vették észre, hogy világos van. Az égre felkúszott egy vöröslő korong, olyan, amit a tűzhányó a legnagyobb tombolása alatt is csak egyszer köpködött. A hideg szél visítva elmenekült valamerre a vaksötéttel együtt. Az emberek előjöttek a rejtekhelyeikről, sírtak örömükben, hunyorogtak, táncra perdültek, egymás után vetették le vastag ruháikat. Ezen közben a tűzhányó egy utolsót pöffentett, pipált is egy keveset, az oldalán még folyt a láva, de már nem szuszogott, nem szórta a pernyét. Elvégezte a dolgát és álomba merült. Azóta sok nép címerében szerepel a sárkány, meg a vulkán, csak szegény Andrásról nem esik szó a legendákban.

Illusztráció: Eredicsné Király Judit
Illusztráció: Eredicsné Király Judit

SERCZIK KÁROLYNÉ

Az okos szamár

Valamikor réges régen, virágos rét közepében, egy kicsi vályogházikóban éldegélt egy öregember. Nem volt annak egyebe, csak egy kutyája, Samu, egy birkája, Bundus, és egy szamara, Tudós. Az öreg imádta az állatait, etette, itatta, tisztán tartotta őket. A három állat együtt hált az istállóban. A gazda hajnalban etetett, s kiengedte őket a szabadba. Samu egész nap rohangált, hancúrozott a réten, Bundus degeszre legelte magát estére.

Tudós pedig a nap minden pillanatában törte a fejét valamiben. Különleges csacsi volt, még külsőre sem hasonlított a megszokott, úgynevezett hétköznapi buta szamárhoz. Előredudorodó homloka okosságáról árulkodott. Szép fején a füle mellett lelógó csillogó aranyszőrű bojt igazán egyedivé tette. Legelészett, de gazdája mellől nem nagyon távolodott el. Figyelte annak minden mozdulatát. Ha az az elvégzett munkája után előhagyott valamilyen szerszámot, addig bökdöste fejével a gazdát, toporzékolt a lábaival, míg az el nem rakta. Este hat órakor minden áldott nap a szájába fogta a tejes kannát, jelezve, a gazdinak tejért kell mennie. Büszke is volt rá az öregember. Így éltek négyesben, boldogságban, békességben.

Csakhogy telt-múlt az idő, a gazdi egyre öregebb, erőtlenebb lett. Késett a hajnali reggeli, kényeztetésből, simogatásból is egyre kevesebb lett. Egy nap délelőtt már szikrázó napsütésben kicsoszogott az öreg az istállóba, s így szólt a kedvenceihez.

- Sajnálom, elfogyott az erőm, a türelmem, már nem tudlak ellátni benneteket, csak a jó meleg kemence mellett érzem jól magam, már nem élek soká. Kerekedjetek hát fel, s menjetek szerencsét próbálni, keressetek új gazdát magatoknak. Tudós, te okos vagy, biztosan kitalálsz valamit, csak el ne hagyjátok egymást. Azzal búcsút intett a jószágainak. Még a konyhaajtóból visszafordult, s könnyes szemmel nézett a távolodó állatai után.

Szaporán szedték a lábukat, még az éhségről is megfeledkeztek. Még egy mérföldet sem tettek meg, amikor egy haragos medve állta útjukat. Na, hová, hová cimborák? Éppen ilyen birkahúsra éheztem ki. No, no, lassan a testtel, jön ám a gazdánk is utánunk, puskával a vállán, találta fel magát az okos szamár hirtelen. A puska hallatán igencsak megijedt a medve. Már nem is gondolt a bárányra, sokkal inkább az irhájára. Egy szempillantás alatt úgy eltűnt, mint a kámfor. A három jószág jót nevetett a medvén, s bandukoltak tovább.

Nem sokáig gyalogoltak gondtalanul, ismét akadályba ütköztek. Ugyanis eléjük toppant a farkas. Igencsak megindult a nyálképződése, mikor megpillantotta a három jövevényt. Különösen Bundus hozta lázba. Tán csak nem kirándultok így hármasban? - érdeklődött az ordas. Megint Tudós vette magához a szót. Csakhogy nem hárman vagyunk ám, jönnek a többiek is, vagyunk százhárman is, a medve is velünk van - füllentette a szamár. A farkasnak rögvest inába szállt a bátorsága. Akkor én nem is zavarlak benneteket, mondta zavartan, aztán uccu neki, futásnak eredt, talán meg sem állt hazáig.

Most már nyugodtan folytathatták útjukat. De hamarosan sötétedni kezdett, s az erdő közepén mégsem érezhették biztonságban magukat.

Tudós jó ötlettel állt elő. - Válasszuk ki magunk közül, aki felmászik egy fa tetejére, körülnéz, van-e a közelben olyan hely, ahol éjszakára meghúzhatjuk magunkat. Samura, a kutyusra esett a választás, hiszen ő a legfürgébb.

- Vidd a messzelátót is, ügyes legyél! - biztatták a társai. Alig telt el egy rövid idő, már jött is lefelé a fáról. - Innen nem messze fények szűrődnek ki egy kis ablakon, induljunk hát előre!- szólt a kutyus.

A szamár kopogtatott be az ajtón. A házban lakó Bözse néne résnyire kinyitotta az ajtót, de a meglepetéstől hátrahőkölt nyomban. Hát ti mit kerestek itt ilyen későn? Tán elkóboroltatok? - kérdezte. Tudós őszintén elmondta, hogy kerültek ide, s azt is, hogy befogadó gazdát keresnek. Éjszakára a kis ház fészerében húzták meg magukat, de reggel bizony menniük kellett, mert Bözse néne a három jószág gondozását nem tudta vállalni.

Bánatosan indultak útnak, kilátástalannak vélték az elkövetkező napokat. Alighogy elhagyták az erdőrengeteget, a verőfényes napsütésben fényes palota tornyai rajzolódtak ki.

A három jó barát képe felragyogott. Kezdtek bízni abban, hogy itt rájuk talál a szerencse. A kastély kapuőre pillantotta meg őket először. Hát ti mit bolyongtok itt reggel korán? Gazdát keresünk, válaszoltak szinte egyszerre.

Várjatok itt türelemmel, megkérdezem a herceget, hátha tud segíteni rajtatok. Mindjárt szemügyre veszem a jószágokat, elvégre állatok nincsenek a palotában. No, nézzük csak! - töprengett a felség. A birka lenyírja a füvet, a kutya őrzi a kastélyt. Ez rendben volna, de egy szamárnak mi hasznát vesszük?

- Nekem Tudós a nevem. Mi csak úgy maradunk, ha hárman együtt lehetünk. Ha nem, már megyünk is tovább. - mondta a szamár. S azt is elmesélte, hogyan ijesztette el a medvét és a farkast útjuk során.

- Hm, ez a csacsi igazán érdekes, hogy még beszélni is tud! - csodálkozott a herceg. Meg milyen szép feje van, s hát még az az aranybojt a füle tövén. Igazán egyedi példány. Nemcsak szép, okos is,

állapította meg a herceg. Így aztán létrejött az alku. Az ellátás és törődés fejében szolgálják a herceget életük végéig.

Az istállómester bevezette a jószágokat az istállóba, amit már bejárt a friss széna illata. Állt itt egy gyönyörűen festett kordé is.

Látod, Tudós, ezzel a kordéval mindennap megsétáltatod Nórát, a hercegkisasszonyt, mondta az istállómester. Tudod, a szerelme évek óta nem tért vissza hozzá, búskomorságba esett, mosolyogni is elfelejtett. Remélem, te jó kedvre tudod majd deríteni.

Nagyon tetszett a három jó barátnak ez a hely, igyekeztek is helytállni. Másnap reggel a herceg kíséretében érkezett a kisasszony, hogy találkozhasson a három jövevénnyel. Samu boldogan ugrándozott körülötte, Bundus elégedetten habzsolta a friss füvecskét, Tudós pedig türelmesen várt a sorára.

Mikor Nóra kisasszony meglátta őket, minden bánatáról megfeledkezve csapta össze a kezét. De aranyosak! Egek ura, de gyönyörű az a bojt a füled mellett! - kiáltott a szamár felé csodálkozva.

- Leányom, ezt a szamarat Tudósnak hívják, majd meglátod, milyen okos. Minden nap kivisz téged kocsikázni egyet, remélem jól fogod érezni magadat. Azzal magukra hagyták az állatokat.

Nóra hercegkisasszony alig várta a reggelt. Tudós nemcsak kocsikázni vitte a kisasszonyt, de féltve őrizte minden lépését. A tóparton útját állta, nem engedte közel a vízhez, nehogy beleessen. A hegytetőre is felkísérte, de nem engedte, hogy a szikla szélére álljon. De a kordéból sem hajolhatott ki, mert mihelyt észrevette, azon nyomban megállt, jelezve, hogy ez veszélyes. Tudós nagy gondot fordított utasának testi épségére. Ennek ellenére Nóra hercegkisasszony remekül érezte magát, önfeledten kacarászott út közben, már nyoma sem volt szomorúságnak.

Egyik nap a kisasszony épp a kastély parkjában sétálgatott, körülötte a három jószág, amikor hirtelen eszébe villant valami. Szaladt be a kastélyba.

Édesapám! Úgy szeretnék Tudós bojtjából egy tincset, hogy úgy érezzem, éjszaka is velem van. Engedje meg, hogy lecsippentsek egyek belőle, olyan gyönyörű!

Hát nem bánom, ha neked ez boldogságot jelent, tedd azt! Vitte is az ollót nyomban.

Hanem, amint belenyisszantott az aranyszínű bojtba, a szamár megrázkódott, s lássatok csodát, egy szép, magas, barna, göndör hajú dalia állt előtte. A hercegkisasszony majd elájult a döbbenettől.

A legény gyengéden megfogta Nóra kezét, s kedvesen szólt hozzá.

- Tudtam, hogy egyszer valaki felszabadít a varázslat alól, amit hajdanán a gonosz mostohám mért rám. Megtaláltam a szerencsémet, s most már senki nem veheti el tőlem. Ugye, hozzám jössz feleségül?

Hát erre nem lehetett nemet mondani. A herceg is nagyon örült, hogy végre a leányát boldognak látja, hát áldását adta a frigyre. Hetedhét országra szóló lakodalmat tartottak. Samu és Bundus is a főasztalnál foglalhatott helyet.

Ugye, hogy egy szamár is lehet okos, Tudós bebizonyította. Itt a vége, fuss el véle!


VASKŐI KÁROLY (Szlovákia)

Gyalogkakukk

Szaladár Aladár , daliás szép madár.

A légben nem röpköd, nagy bölcsen földön jár.

Naponta edzést tart, pusztában gyalogol,

hogy erős két lába rugalmas maradjon.

Készül a mezei, gyorsfutó versenyre,

bőrszeges cipőit a nyúltól rendelte.

Abban futkározik, ereje a régi,

az aranyos érmet már nyakában érzi.

Rámosolyog a nap, amire rég vágyott,

égszínkék-zöldsávos, atléta mezére tűzik a rajtszámot.

- Figyelem ! Figyelem ! - Hangszóró jelenti:

- A távot egy óra alatt kell megtenni ! -

Kicsikét furcsállja, mért szónak , ily késve,

ám esze helyén van, nem esik kétségbe.

A verseny feltételt mindenkép betartja,

- szerencse - vele van nagyobbik sportvakja.

Nincsen sok ideje, hogy soká töprengjen,

csak néhány másodperc s indítják a versenyt.

Zsákba nyúl, - s a nézők meglepve csodálják -,

ahogyan hátára csatolja, faragott kakukkos óráját.

Aki, ezt a furcsa műveletet látja,

a döbbenet után, kitör kacagásba.

Szaladár Aladár, csalódott, bús madár:

restelli a tettét, bánja, hogy pórul járt.

Ám, aranyos álmát, ő biz fel nem adja,

most még kicsit szétszórt és egy kicsit balga.

Hogy a jövő évben teljesüljön vágya,

magába szállva jut, elhatározásra.

Készen áll a terve. Ne csak testét eddze!

Hogy célját elérje: szüksége lesz néki csiszoltabb elmére.


Kotkodács

Kendermagos fejkendőben,

búsan kárál kotkodács.

Azóta, hogy nincs jó kedve,

szalma között sincs tojás.

Kotlós szívét, szomorúság

tépdesi és facsarja,

mivel, nincs most kakas legény

a baromfi udvarba.

Hányta - vette, eldöntötte,

pakol, indul világgá.

Semmi pénzért nem maradna,

mivel sejti, mi vár rá.

Batyujában: korpa kenyér,

kukorica, pogácsa.

Mennie kell, nem buta tyúk,

nem hisz ő a csodákban.

Szól a róka: - Tyúkanyó! Csitt!

Fülnek minő kellemes.

A szomszédból egy érces hang

marasztalja kelmedet! -

Szél se fúj, a fán a levél

hangtalanul vesztegel.

Jó kotkodács, legyél éber,

ne pedig len esztelen!

A ravaszság póznacsúcsán,

hamis hangú réztorok:

csak az ármány szélkakasa :

kukorékol, nyikorog.

Hónapok

Jégen csúszkál a sugár,

subában jár JANUÁR.

Fánkok között eb turkál,

farsangol a FEBRUÁR.

Nem fázik már a cicus,

langymeleg a MÁRCIUS.

Akármilyen háklis is,

tréfát űz az ÁPRILIS.

Arany eső, gazdag juss,

de gyönyörű a MÁJUS.

Örül, aki úszni tud,

strandfürdőt nyit JÚNIUS.

Gyorsan lebarnul Ilus,

napfénnyel fest JÚLIUS.

Nyári vásár, tumultus,

dinnyét lékel AUGUSZTUS.

Indul a sok kis ember,

csengőt ráz a SZEPTEMBER.

A hordókba jó bor kell,

szüretel az OKTÓBER.

Hanton, gyertyacsonk hever,

szomorkás a NOVEMBER.

Fény csillan a szemekben,

örömhírt hoz DECEMBER.

FECSKE LÁSZLÓ

A boszorkány karácsonya

Boróka, a boszorkány nagy, kopott üstjében kavargatott éppen, amikor hirtelen rátört valami furcsa érzés. Tudta, hogy ünnepnap van, de ő még soha sem ünnepelte a karácsonyt. Minden karácsonyt egyedül szokott tölteni. El is gondolkodott ezen.

− Ez egyszer másként lesz - mondta határozottan. - Elég volt az egyedüllétből! Társaságra vágyom.

Borókán egyre jobban eluralkodott a karácsonyi láz. Nem igazán volt még neki igazi karácsonya, ezért elhatározta, hogy az idén vendégek körében fogja tölteni az ünnepet. Igen ám, de nem tudta, hogyan fogjon hozzá terve megvalósításához? Hogyan is verbuváljon össze egy nagyobb társaságot?

­­− Az emberek nem fognak önszántukból idejönni - gondolta. - Még akkor sem, ha meghívót küldenék nekik, hiszen félnek a boszorkányoktól.

Nagy fakanalát rátette az üstre, leült nyikorgó hintaszékére és elgondolkodott. A száz éves csilláron gubbasztó bagoly és a gerendákon lógó denevérek figyelték, amint Boróka gondolkodik.

− Megvan! - kiáltotta hangosan. - Mi vagyok én? - kérdezte saját magától. - Hát, boszorkány! És mit tud egy boszorkány? Varázsolni! - mondta diadalmasan.

A konyhájában - ami egyben az egész lakását képezte - könyvek után kezdett kutatni.

− Azt hiszem ebben lesz, ami nekem kell − mondta boldogan, miközben egy vaskos lexikont húzott elő egy régi ládából. - Hozzávalók: csapzott macska szőre, varjúnyelv, tavalyi tehén poshadt teje, erősre szőtt pókháló és átszűrt békanyál. Ez mind van itthon - jelentette ki nagy örömmel és azonnal összeöntötte a "kellékeket" egy tiszta üstbe.

A nagy fakanállal belekavart, és előkészített egy nagy tál lekváros fánkot is, amit még a délelőtt sütött unalmában. Erre ráöntötte a kotyvasztott szert, és elmondott egy varázsigét:

− Perdülj táncra hosszú fánk, társaságot hozz reánk!

Abban a pillanatban a fánk, mint egy megbűvölt kígyó, kiugrott a tálból, kiszambázott az ajtón és a falut bejárva összeszedett annyi embert, amennyit csak tudott. Utcáról-utcára, házról-házra járt, s minden emberhez eljutván rájuk tekeredett, egy csokorba fonta őket és repítette a meglepődött társaságot a magányos boszorkány házába. Az emberek először nagyon megijedtek, hogy valami rossz vár majd rájuk, de a kedves banya elmagyarázta, hogyan és miért kerültek mindnyájan az ő kunyhójába.

− Hát ha már így alakult, ne mondjunk ellent! Mégiscsak egy boszorkány a vendéglátónk - súgta oda a többieknek egy férfi. - Érezzük jól magunkat!

− Egyet értek! - szólalt meg egy asszony. - Én lepókhálózok. Sok itt a pók.

− Én felseprek! - hangoztatta egy kislány. - Nagy itt a kosz.

− Én hordok be egy kis tűzifát! - ajánlotta egy fiatalember. - Kissé hideg van itt.

− Én kerítek egy karácsonyfát! - mondta egy idős úr, és kisietett a közeli erdőbe egy baltával.

Volt aki süteménysütésbe kezdett, volt aki fenyőfa díszítésbe, volt aki megvarrta a szakadt függönyöket, s olyan is akadt, aki kifésülte Boróka kócos haját. Estére a ház, Borókával együtt ünnepi díszben pompázott. Boszorkány háza még nem ragyogott így a tisztaságtól. Az emberek az asztal köré ültek, elmondtak egy áldást, majd szépen megvacsoráztak. Vacsora után a társaság táncra perdült a csillogó karácsonyfa körül. Mindenki megtáncoltatta Borókát.

Már éjfél felé járhatott az idő, amikor a vendégek elbúcsúztak. Boróka, aki nagyszerűen érezte magát ezen az estén, köszönetet mondott a vendégeknek, akik feledhetetlen pillanatokat szereztek neki, élete első igazi karácsonyán.


Szalay Hajnalka

A Mikulás segítői

Az erdei iskolában az volt a szokás, hogy ősz végén néhány első osztályos tanuló egy hét felmentést kapott a tanulás alól, és a Mikulás Házikóban, Manócska felügyeletével, az ember gyerekeknek szánt csomagok összekészítésében segédkezett. Abban az évben két medvebocs és két süni voltak az osztályelsők, így őket választották ki. Bagoly tanár bácsi figyelmeztette Manócskát, hogy bár tényleg ez a négy kölyök a legjobb eszű diák, és még barátok is, de mindegyik nagy vadóc is egyben. Manócska nem aggódott, több éves tapasztalata volt már huncut állatkák megregulázására. Az iskola tanulói között nagy dicsőségnek számított, ha valakit kiválasztottak a Mikulás segítőjének feladataira. Így a négy jó barát hétfőn reggel büszkén jelent meg Manócskánál, aki megmutatta nekik, hogyan tudnak segíteni. A két süninek almát kellett hordani a hátán a csomagokhoz, a két macinak pedig a feltöltött csomagokra kellett masnit tennie, majd a Mikulás rénszarvas szánjára pakolni őket. Manócska ismertette a fő szabályokat is.

Első szabály: Csak a napi feladat elvégzése után lehet játszani, mókázni.

Második szabály: A csínytevésért nem jár büntetés, de cserébe jót kell tenni, ellenkező esetben a csínytevők nem lehetnek tovább a Mikulás segítői.

A süni és maci gyerekek lelkesen kezdtek dolgozni, izgalmasnak találták a feladatokat. Mindenki kedves volt velük, de azért ők kicsit megilletődöttek voltak az iskolából az új környezetbe kerülve. Három szorgos nap után Manócska már azt gondolta, hogy Bagoly tanár bácsi tévedett, de azért továbbra is szemmel tartotta a tüskéshátú, és a brummogó gyerekeket. Negyedik nap délelőtt, amikor már hozzászoktak a feladatokhoz, kezdett előbújni a bennük rejlő huncutság. Az egyik medve bocs azt hajtogatta, hogy milyen unalmas már amit csinálnak, jó lenne inkább játszani. A többiek egyetértettek, így hát, amikor Manócskát nem látták a közelben, abbahagyták a feladataikat, és kimentek a házikó elé. Rudolf ott állt a szánnál, és bölcsen megjegyezte, hogy ennek nem lesz jó vége. Válaszul a kis vadócok csúfolódni kezdtek vele. Amikor ezt is megunták, mégis inkább visszamentek a csomagokhoz. Kis idő múlva az egyik maci a másik fülébe súgott valamit. Amikor aztán a sünik nem figyeltek, eldugták az almákat. Nagy derültségükre tüskéshátú barátaik jó ideig keresték a gyümölcsöket. Néhány óra múlva a sündisznócskák nevettek nagyot, amikor a macik nagy brummogások közepette keresték az eldugott masnikat. A nap végén megkönnyebbültek, mert Manócska nem szólt egy szót sem, remélték, hogy nem vette észre a csínyeket. A házikó előtt elfogta őket a bűntudat, és friss vizet vittek Rudolfnak, miután bocsánatot kértek tőle.

Következő reggel Manócska egy levelet tartott a kezében. A huncut kölykök nagy meglepetésére kiderült, hogy mégis mindent látott, elmondta, hogy az előző napi csínytevések után, elérkezett a jótettek ideje, emlékeztette őket a szabályokra. Még három napig lehetnek a Mikulás segítői, mielőtt kirepül a szán, ha a napi feladatok mellett három különleges ajándék elkészítésében is segítenek, akkor maradhatnak. Átnyújtotta a levelet a bűnbánó vadócoknak, és hozzá tette, hogy Ő akkor is látja, hogy mit csinálnak, ha ők nem látják Őt. Azzal a hátsó ajtón kisurrant. A kölykök nem örültek a plusz feladatoknak, de azért az egyik süni hangosan felolvasta a girbe-gurba betűkkel írt levelet.

Kedves Mikulás!

Az idén nem lehetek otthon az érkezésedkor, és így a kitisztított csizmámat se tudom az ablakba tenni. Sajnos megbetegedtem, és kórházba kerültem. Két másik kisfiúval vagyok együtt ebben a szobában, de ők még nem tudnak írni, ezért most én küldöm el Neked a kívánságainkat.

Bence azt álmodta tegnap éjszaka, hogy macik bukfenceznek a réten, álmában jól szórakozott. Az Ő kérése, egy fénykép bukfencező macikról, reméli, hogy megint jókedve lesz tőlük.

Boti kedvenc állata a süni, Ő néhány süni tüskét szeretne, mert úgy gondolja, az szerencsét hoz majd neki.

Gyakran szomorkodom, amiért nem lehetek otthon, és azt hallottam a doktor bácsitól, ha többet mosolygok majd, akkor gyorsabban meggyógyulok. Ezért én olyan ajándékot szeretnék kérni, ami megnevettet. Rád bízom, hogy mi legyen az.

Szeretettel: Barna

Utóirat:

Remélem, hogy megtalálsz minket, a 7-es kórteremben vagyunk.

A barátok a levél elolvasása után, bosszúsan dünnyögtek az orruk alatt. Azon bosszankodtak, hogy nehéz feladványokat kaptak, hogy jót tegyenek. Bence és Botond fordítva is kérhette volna az ajándékokat. A sünik szeretnek bukfencezni, és a maciknak meg sem kottyan, ha néhány szőrszálat kihúznak a bundájukból. Barna kérésére semmi ötletük nem volt, azon sokat kell majd törni a fejüket. De abban egyetértettek, hogy legjobb tudásuk szerint segíteni akarnak, hogy örömet okozzanak a beteg gyerekeknek. Így aztán kisétáltak a rétre, hogy előkészítsék az első különleges ajándékot. A két maci kelletlenül végezte a bemelegítést, zömök termetükkel nehézkesen mozogtak, és nem is szeretettek bukfencezni. A két süni ekkor gondolt egyet, összegömbölyödött, és vidáman kacagva bukfenceztek, közben biztatták a macikat. A jókedv ragadós volt, a két maci is hamarosan csatlakozott és bukfenceket vetettek. Manócska ekkor lépett elő az egyik fa mögül, és mosolyogva elkészítette a fényképet Bencének a bukfencező macikról, ráadásnak még sünik is szerepeltek a képen.

Következő nap Boti kívánságának teljesítésére készültek. A két süni félszegen várta, hogy kihúzzák néhány tüskéjüket. A macik megsajnálták őket, és elhatározták, hogy elterelik a figyelmüket. Rövid suttogó egyeztetés után énekelni és tapsolni kezdtek:

"Hull a hó, és hózik, Micimackó fázik...." *

(* Micimackó, Alan Alexander Milne azonos című műve és Karinthy Frigyes műfordítása alapján Bródy János)

A sünik örömmel csatlakoztak a dalhoz, így észre sem vették, amikor Manócska halkan mögéjük lépett és megszerezte a tüskéket Botondnak. Együtt nevettek, mert már két jócselekedetet sikerült véghezvinniük.

Az utolsó nap, a csomagok készítése közben mind a négyen azon tanakodtak, hogy milyen ajándékot találjanak ki Barnusnak. Kicsit elkeseredtek, mert semmi nem jutott eszükbe. Hogy jobb kedvük legyen, együtt felidézték az előző nap énekelt dalocskát. Hirtelen az egyik maci a homlokára csapott boldog mosollyal, és a kis segítők a fejüket összedugva megvitatták a nagy ötletet. A nap végén izgatottan álltak a kíváncsi Manócska előtt, és boldog mosollyal énekelték:

"Ajándékot adni jó,

Elég csak egy bátorító szó.

Nem kell hozzá drága dolog,

Csillogtasd meg a mosolyod!

Nevess sokat:

Hahaha

Dalolj hozzá:

Lalala"

Egy dalocskát ajándékoztak Barnának, remélve, hogy Őt is annyira megnevetteti majd, ahogyan őket, mert dalolni és nevetni jó. Manócska izgatottan jegyzetelte le a szöveget és a kottát. Abban az évben igazán meg volt elégedve a segítőkkel. Meg is kérdezte tőlük, hogy nekik van-e valamilyen különleges kérésük a Mikuláshoz. Szinte egyszerre vágták rá, hogy szeretnének személyesen találkozni Vele. Manócska mosolyogva megjegyezte, hogy majd kiderül, hogy sikerül-e teljesíteni.

Aznap éjszaka a medvebocsok és sünik is próbálták ébren várni a Mikulást. Hamarosan azonban az igazak álmát aludták. Hajnalban csalódottan állapították meg, hogy nem találkoztak. Viszont nagyon örültek az ajándék csomagoknak, hiszen még egy személyre szóló köszönő kártyát is kaptak a Mikulástól. A négy jó barát már korán reggel a kedvenc rétjükön találkozott. Kicsit lógatták az orrukat az elmaradt találkozás miatt, amikor dörmögő hangú éneklést hallottak "Ajándékot adni jó, elég csak egy bátorító szó...."

Felpillantottak, és a Mikulást látták közeledni, miközben vidáman énekelte az Ő dalukat. Nagy örömmel futottak oda a szánhoz, és egymás szavába vágva üdvözölték őt. A Mikulás ősz bajsza alatt mosolyogva köszönte meg most már személyesen is a sok segítséget. Majd legnagyobb meglepetésükre meginvitálta őket a Mikulás Házikóba. Odaszólt Rudolfnak, és a macik és a sünik elkerekedő szemmel élvezték utazásukat a Mikulás szánján. A házikóba érve Manócskától forró csokit kaptak, és a Mikulás adott nekik még egy szép ajándékot. Elővette varázsgömbjét, és a kezét a gömb fölé tartva azt mondta, hogy "Mutasd a hetes kórtermet!". A kis segítők körbe állták a varázsgömböt és csodálattal figyelték a megjelenő képeken, ahogy a három fiú izgatottan kinyitja a Mikulás csomagokat, és hangosan nevetve és tapsikolva örülnek az ajándékoknak. Bence megmutatta a többieknek a bukfencező macik és sünik fényképét, Botond megengedte társainak, hogy ők is megfogják a süni tüskéket, Barna pedig széles mosollyal énekelte a neki írt dalt, és a kicsiknek is megtanította. A belépő doktor bácsi, nagyon elégedett volt, amikor meglátta a vidám társaságot, biztosította őket, ha továbbra is ilyen jókedvűek maradnak, hamar meggyógyulnak, és hazamehetnek. Távozása után Bence, Botond és Barna teli tüdőből, mosolyogva újra rázendített a dalra, amelyet a Mikulás segítői írtak. Ezzel a képpel elhalványult a varázsgömb, és a macik és a sünik tapsolva köszönték meg a Mikulásnak, hogy láthatták a kisfiúk örömét.

A négy jó barát kis szívükben örömmel, vidáman dalolászva indult haza.

"Ajándékot adni jó,

Elég csak egy bátorító szó.

Nem kell hozzá drága dolog,

Csillogtasd meg a mosolyod!

Nevess sokat:

Hahaha

Dalolj hozzá:

Lalala"

Ez volt életük egyik legszebb élménye. Amikor a Mikulás segítői lehettek, és kisgyerekeket nevettettek meg. Legalábbis, így mesélték az unokáiknak, akik akkor már kívülről fújták a legendássá vált mosolygós dalt.

Illusztráció: Csesznák András
Illusztráció: Csesznák András

Csesznák András

Liljanka

Messze északon van egy tiszta vizű tó. Dombok szegélyezik, s egy magas hegy, melynek a csúcsa már a felhőkbe vész. A tóban vízi tündérek élnek, a hegy gyomra pedig a Sziklák Szellemének, Skaurnak a palotáját rejti. Történt egyszer, hogy Skaur szemet vetett Pontikkára, a szépséges tündérleányra, és magához hívatta. Pontikka nem mert ellentmondani. Tudta, hogy ha Skaur haragra gerjed, szörnyű pusztításra képes. Felment hát a hegyi ösvényen a kopár csúcs alatti sziklateraszra, honnan a tavat már csak tenyérnyi kék foltnak látni. Ott megállt, és fennhangon azt mondta:

- Hívattál, Skaur, itt vagyok!

Akkor megremegett a föld, s Pontikka háta mögött egy keskeny hasadék nyílt a sziklafalon. A hasadékon át a tündér egy tágas barlangba jutott. A barlang végében volt egy ezüstös vízzel teli kút. Pontikka beléereszkedett, s ekkor a sziklahasadék dübörögve bezárult.

Éppen tíz esztendő elteltével a barlang bejárata ismét feltárult, és egy kisleány lépett ki rajta. Hosszú hullámos haja kék volt, akárcsak selyemruhája és bársony cipellője. Kék, mint a napsütötte égbolt, kék, mint a távoli tó aprócska tükre. Ő volt Liljanka, Skaur és Pontikka leánya.

Teltek az évek, Liljanka növekedett, de a barlangot minden nap csak néhány percre hagyhatta el.

Ha szomjas volt, a kút ezüstös vizéből ivott, éhségét gombákkal csillapította. Az egyetlen, akivel szót válthatott, édesanyja volt, aki a kútból kiemelkedve gyakran meglátogatta.

- Segíts, anyukám, hogy megszabaduljak innen! Segíts, hogy jobban megismerhessem a világot! - kérlelte Liljanka minden alkalommal az édesanyját.

- Ne kérj tőlem lehetetlent, leányom! - felelte Pontikka. - A te atyád a Sziklák Szelleme. Az ő vére folyik az ereidben. Ha kimerészkedsz a szabad levegőre, órákon belül magad is sziklává változol.

Ám Liljanka addig rimánkodott, míg Pontikka végül csakugyan kieszelt valamit. Nőtt a barlang mennyezetén egy cseppkő, olyanforma volt, mintha egy kéz ujjai nyúltak volna lefelé. Pontikka megtanított Liljankának egy bűvös dalt. Ha a lány leült a kéz alá, s ezt a dalt énekelte, az ujjak hegyéből csodálatos erejű folyadék csepegett, a tiszáne. Liljanka egy ezüsttálban összegyűjtötte a cseppeket, s ettől kezdve távolabbra is elkalandozhatott. Derekára kötött kulacsában magával vitte a varázsitalt, s amíg abból kortyolgatott, nem kellett attól tartania, hogy kővé változik.

Egy nyári délután a leány a sebes patak völgyében hazafelé tartott. Igyekeznie kellett, mert a tiszáne kifogyóban volt a kulacsában. Egyszer csak megpillantott a sziklákon egy élettelenül fekvő, összetört testet. Egy szerencsétlenül járt fiú volt az, kinek néhány órája a völgy feletti ösvényen vitt az útja. Rosszul lépett, megcsúszott, és lebucskázott a mélybe. Liljanka odafutott hozzá, óvatosan felemelte a fejét, s kulacsából a varázsital maradékát a szájába töltötte. A tiszáne éltető ereje átjárta a fiú testét. Sebei egyszeriben begyógyultak, csontjai összeforrtak, s kinyitotta a szemét. Az első, amit megpillantott, Liljanka izgalomtól piruló arca, szélfútta kék hajkoronája volt.

- Milyen szép vagy! - suttogta a fiú. - Álmodom, vagy tündér szállt le hozzám?

- Tündér volnék, de a saját lábamon jöttem - kuncogott a leány.

Szó szót követett, s egy röpke óra múlva úgy ismerték egymást, mintha együtt nőttek volna fel.

A fiút Kulkurinak hívták. Egy távoli faluból származott, hol igen nagy a szegénység. Édesanyját, s két testvérét otthagyva nekivágott a világnak, hogy szerencsét próbáljon. Azért jött a hegyre, mert úgy hallotta, itt a barlangok csodás kincseket rejtenek.

A két fiatal éjszakába nyúlóan beszélgetett egymással. Közben Liljanka, hogy melegedjen, odakucorodott a fiú mellé. Végül összebújva mindketten elszenderedtek. Eljött a reggel, Kulkuri felállt, nyújtózkodott egyet, s próbálta a leányt felsegíteni. Hanem most Liljanka volt az, aki mozdulni sem bírt, lábai az éjszaka kővé dermedtek.

- Jaj, Kulkuri, hamar a varázsitalt, vagy meghalok! - sikoltott a lány.

De hiába nyújtotta a fiú a kulacsot, az száraz volt, mint a sivatag homokja.

- Ha nem jutok vissza a barlangba, végem van - kesergett Liljanka.

Kulkuri nem tétovázott. Karjaiba kapta a lányt, s futva elindult vele felfelé a hegyi ösvényen. Mire kifulladva a barlanghoz ért, Liljanka testében más alig pislákolt az élet. Kulkuri hamar megmerítette a kulacsot az ezüsttálban, s ugyanúgy megitatta a leányt, ahogyan ő tette ezt vele előző nap.

Liljanka magához tért, körülpillantott, és szemébe rémület költözött.

- Menj el, drága Kulkuri, veszélyes itt lenned! - szólt rimánkodva. - Menj, keresd meg a kincsedet!

Ám Kulkuri nem mozdult.

- Hiszen már megtaláltam. Hová mennék innen? - felelte.

A következő pillanatban morajlás támadt, s a barlang bejárata bezárult. Az ezüstös kútban örvényleni kezdett a víz, s egy hatalmas, bozontos hajú, szakállas arc emelkedett ki. Ő volt Skaur, Liljanka atyja. Mikor megszólalt, mennydörgő hangjától megremegtek a sziklafalak.

- Szerencsétlen ember, tiltott helyre léptél! Nem gyűlöllek, de törvény szerint ezért halállal lakolsz!

- Kérlek, kegyelmezz neki, apám! - könyörgött könnyek között Liljanka. - Ez a fiú megmentette az életemet! Ha nem hoz vissza a karjaiban, már nem élnék! Jutalmat érdemel, nem büntetést.

A szellemet nem hatották meg leánya szavai, s kiemelte a vízből rettentő öklét, hogy egy csapással Kulkurit elpusztítsa.

- Ne tedd, én szeretem őt, tiszta szívemből! - sikoltott Liljanka, s a fiú elé ugrott.

- S én éppúgy szeretem a te leányodat - mondta Kulkuri, és félelem nélkül Liljanka mellé lépett.

A szellem keze lehanyatlott. A fiúhoz hajolt, és dörmögve azt kérdezte:

- Láttad ki ő, és hogyan él. Szereted-e őt annyira, hogy a sorsában is hajlandó vagy osztozni?

Kulkuri fennhangon így felelt: - Szeretem, és osztozom a sorsában.

Akkor Skaur kinyitotta ökölbe szorított markát. Széles tenyerében két aranygyűrű csillogott. Az egyiken egy gyémánt a napot, a másikon egy smaragd a holdat mintázta. A leány felhúzta Kulkuri ujjára a gyémántköves gyűrűt, a fiú pedig Liljanka ujjára csúsztatta a másikat. Mindketten érezték, amint a gyűrű ráforr a csontjukra, s örökre a testük részévé válik.

- Most már egyek vagytok, egy a véretek, egy az életetek! - mennydörögte Skaur, azzal visszaereszkedett a kútba, visszatért földalatti palotájába. A barlang bejárata feltárult, friss szellő áradt be a hasadékon, az élettől lüktető kinti világ édes lehelete.

- Bocsáss meg, Kulkuri! - szólalt meg csendesen Liljanka. - Én nem ezt akartam. A gyűrű, mit felhúztam rád, örökre a barlanghoz láncolt téged is. Ha kilépsz innen, varázsital nélkül csakhamar kővé változol, akárcsak én. Rab lettél mellettem. Nekem boldogság, de neked nyomorúság.

- Édes nekem ez a rabság - felelte a fiú, s Liljanka törékeny testét szorosan magához ölelte.

Az elkövetkező néhány hét boldogságban telt el. Kulkuri egy percre sem hagyta magára a szerelmét. Megtanulta a bűvös dalt is, s Liljankával együtt ő is énekelte, hogy elegendő tiszáne gyűljön össze kettejüknek. Közösen járták a dombokat, s völgyeket, egy ízben még a tiszta tóhoz is ellátogattak, ahol a vízi tündérek éltek. Egy hónap múltán a fiú úgy ismerte a környéket, mint a tenyerét. Tudta merre talál fanyar bogyót termő bokrokat, hol áshat ki édes gyökereket. Gyönge holdvilágnál is megismert minden fát és minden sziklát.

Ám ahogy a napok szaladtak, s az újdonság varázsa elillant, úgy lett Kulkuri egyre mélabúsabb. Mind jobban vágyott rá, hogy visszatérjen szülőföldjére, arra a távoli vidékekre, ahonnan egykor útnak indult. Próbálta elnyomni magában ezt az érzést, de csak erősebbé vált, mikor beköszöntött a hosszú, sötét tél. A hó és a fagy a barlangba zárta a fiatalokat. Sokáig csak gombákat ettek, csak a csupasz sziklafalat bámulták. S eljött a nap, amikor Kulkuri szájából már kifordult a falat, s fülére tapasztotta a kezét, amikor Liljanka énekelt.

Végül csak megérkezett az enyhülés, és ismét járhatóvá vált az erdő. Az egyik nap Kulkuri egy elhullott zergét talált a hegyoldalban. Megnyúzta, a bőréből tömlőt készített, aztán Liljanka elé állt.

- Töltsük meg, kedvesem, ezt a tömlőt varázsitallal! Szeretnék hazalátogatni. Anyám és testvéreim semmit sem tudnak felőlem. Ennyi tiszáne elég nekem egy hónapra, az alatt megjárom az utat.

Régóta látta a leány, mekkora honvágya van Kulkurinak, hát nem ellenkezett. Heteken át ismét együtt énekelték a bűvös dalt, míg a tömlő meg nem telt. Akkor Kulkuri elbúcsúzott, és útra kelt.

Liljanka mindennap várta vissza a kedvesét. A hold változását figyelte, hogy az idő múlását el ne tévessze. Mikor a hold egyszer elfogyott és azután ismét megtelt, Kulkuri visszatért.

- Örültek-e neked, hogy otthon jártál? - kérdezte Liljanka.

A fiú bólintott, de mesélni nem mesélt semmit az útjáról. Nem sejtette Liljanka, mi történt Kulkurival odahaza, de azt látta, hogy a fiú jobban emészti magát, mint annak előtte.

Csak akkor jött meg Kulkuri jókedve, mikor a lány beleegyezett, hogy ismét útra keljen. Ezúttal is egy hónapig volt távol, s mikor visszatért, még komorabb volt az ábrázata, mint annak előtte.

- Mondd el, egyetlenem, hol jártál és mi történt veled! - kérlelte Liljanka a fiút. - Egyek vagyunk, egy a vérünk, egy az életünk. Ne legyenek titkaid, bármit történt, tudni szeretném!

Akkor Kulkuri elmesélte, hogy odahaza a szomszédjukban él egy lány, Siiri a neve. Mikor először hazatért, a lány nagyon beteg volt, de ő a varázsitallal meggyógyította. Sokat voltak együtt, s végül, ki tudja, hogy történt, de egymásba habarodtak.

- S elmész hozzá újra? - kérdezte könnyek között Liljanka.

- Megígértem neki. Tavaszra gyermeket szül nekem, s ott akarok lenni, mikor a világra jön.

- Én is szülhetnék neked gyereket...

- Tündért szülnél-e vagy szellemet? S ha mégis ember lenne, miféle élet várna rá?

Liljanka erre nem tudott mit felelni. Kulkuri a következő tavasszal ismét útra kelt, s ezúttal a leány már hiába várta őt vissza. Egyik hónap telt a másik után, s Liljanka biztos volt benne, hogy Kulkuri halott. Mérhetetlen szomorúságában a leány már nem is énekelt, ki sem tette a lábát a barlangból. Egy nap meglátogatta őt édesanyja, hogy megvigasztalja.

- Mutasd meg, anyácskám, mi lett Kulkurival! Szeretném látni a sírját! - kérlelte őt Liljanka.

Pontikka felborzolta a kútban az ezüstös víz felszínét, s mikor az lecsillapodott, és sima lett, mint a tükör, Liljanka belenézett. Egy kis házat pillantott meg, a házban egy bölcsőt, s egy asszonyt, aki a bölcsőt ringatta. Mellettük egy férfi ült a széken, ki egy fadarabból a késével lovacskát faragott.

Liljanka meglepetten felkiáltott:

- Ő az, Kulkuri! De hát akkor él! Hogyan lehet ez?

- Nézd a kezét, és megérted! - felelte Pontikka.

Akkor vette csak észre a leány, hogy a fiú nem viseli már az aranygyűrűt. Lehúzni az ujjáról nem tudta, odanőtt az a varázslat által. Nem tehetett mást, levágta az ujját a gyűrűvel együtt.

- Elhagyott téged, neked is el kell engedned őt - mondta Pontikka. - Csak így lehetsz boldog.

- Én már nem akarok boldog lenni - suttogta Liljanka.

Másnap reggel a leány a földre borította az ezüsttálat, kulacsából is kilocsolta a varázsitalt, azután kilépett a barlangból. A sziklaterasz szélén állt meg, honnan a környező vidéket a legjobban beláthatta. A patakvölgyet, hol Kulkurival találkozott, a dombokat, erdőket, hol együtt barangoltak, s a tiszta vizű tavat, hol a vízi tündéreket egyszer meglátogatták. Ott állt Liljanka napokon, éveken, évszázadokon át, s ott áll mind a mai napig.

Ki arra téved, csak egy magányos kősziklát pillant meg a meredély szélén. De a szikla egyik kiszögellésén, mélyen a kőbe ágyazódva egy arany gyűrű fénylik, rajta egy zöld smaragd, mely a megújuló holdat mintázza.

NAGY ILONA (Szlovákia)

Szegínylegíny gazdagságo

Hun vót, hun nem vót, hát nagy a fődkeregség. Ölíg az hozzá, hogy ít egy szegínylegíny. Nem hibádzott annak bíz semmije, míg se nem dogozott. Lusta vót, ollan lusta mind a fődterhe. Nem is vót apja szívinek nagyobb bánottya,mint fia lumpsága. Szidta, pocskondiázta naphosszat, hiábo. Minden líptibe lefeküdt, míg a ganyédombot se kerüte. Egísz nap arrú ámodozott, hugyan is lehetne belülle gazdag uraság ,no persze, munka níkű. Kípzejjítek az idő neki kedvezett. Egyszer csak hallja ám, hogy a hegyen túl van egy hatalmas birtok, rajta fínyes kastél áll. Ez a vagyon azé leszen, aki elveszi az uraság egyetlen leányát.

Most aztán főkászálódott ám a legínyünk! Még fő se tarisznyázott, dej hiszen nemsokára úgy is gazdag uraság lesz belülle. Nagynehezen átírt a hegyen, amit ott látott - lovak nyargalásztak a ríten, a nagy tehínycsorda, a sok szóga! Kevílen kihúzta magát, megszaporázta líptyeit. Még be se írt a kastél kapuján, má kiabáto - no hun van az a mátkámnak való! Nem úgy van az te legíny, lípett elő az uraság, előbb az egyessíg - holtodiglan, hótyáiglan. No kezet ráztok. Akkor kinyítt a szoba ajtó, előlípett immáron a mátkájo. Uram ne haggy e ! Ollan csúnya vót, ollan randa, hogy a kutya menten kifordút a konyhábú. A legíny leszorította a szemit, nehogy hideglelíst kapjon. A kápuszta, megsavanyodott vóna a nízísitű. A baloldali füle előre taslult, a jobb oldali hátra. No mondom nektek rusnyább kípű fehércselídet még nem hordott hátán a főd. Maga vót a fődre szállott förtelem. De együtt ám az iccaka is. A legíny erőssen megkapaszkodott az ágyszíl deszkábo, hogy még víletlenű se fordúhasson a lány felé. Nem úgy a rímsíg! Izzgett-mozgott, közelebb, egyre közelebb a legínyhe. Má írezte a bűzit, há, még mikor megakarta csókúnyi őtet. Jaj teremtőm, inkább a pokolba lenník, fohászkodott a legíny. S mert ippen éfélt ütött az óra kívánságo beteljesedett. Maga az ördögök királyo gyütt írte, hóna alá kapta, s uzsgyi vele a pokolba. Egy esztendő a szógálot, mondta az ördögök királyo, ha rosszú dogozú, mindig elveszünk a vagyonodbú, ha jól, akkor az év leteltével lehet egy kívánságod.

Itt aztán nemkímélték! Először rít, szívaszínűre vertík a képit, sütögettík a tapát, hogy gyorsabb munkára ösztökéjjék. Má oda lett a birtok, oda a kastél, felesíge is csak egy kiűrütt cselédházbo húzta meg magát. Fít a legény, csak úgy dogozott, egyszer csak azt vettík íszre az ördögök, hogy félkízze tövestű kihúzza a fákat, hogy má ő nógatja az ördögöket. Alig várták, hogy kitejjen az esztendő. Má csak az egy kívánság teljesítése vót hátro. A pokolbú főgyütt az ördögök öregannya is. Mertík az aranyat a zsákokba, összeteretík a jószágot, de a legíny csak nem gyütt, még utósó nap is dógozott. Má estébe hajlott az idő, mikor belípett a pokol kapuján. Mikor meglátto az ördögök öregannyát, főrímlett előtte ama szörnyű iccaka, mikor elgyütt a mátkájátú, még a bűzt is megírezte. Nem is gondúkozott, kimondta - az én mátkám legyen a legszebb a világon! Sarkonfordult. Megkorra vót az öröme mikor a cselédházbo belípve egy gyönyörűsíges lányt talált. Kíket nyílotta szeme, aranyhaja pántlikávó kötve, ringott a dereka. A legíny boldogan átölete, s írezte ő lett a leggazdagabb ember ezen a világon

Tündérmuzsika

Élt hajdanán itt a feketevízparti kisfalunk határában egy öregasszony. Ángyónak hívták, pedig rokona egy szál se. Omladozó viskójában tengődtek bénalábú legényfiával, aki bizony nem tudott járni. Ángyó már hajnalban kiterítette foltos ponyváját a vadkörtefa alá. Ezen üldögélt a legény naphosszat. Falubeli ritkán vetődött erre. Ángyó is inkább a határt és a vízpartot járta, hogy betevő falatokat gyűjtsön kettőjük számára. Sokszor csak a csillagok vezérelték haza.Történt egy napon, hogy hirtelen beborult az ég, villámok cikáztak és olyan irtóztató vihar kerekedett, mint még soha. Ángyó felkapta a zsákját, inalt volna hazafelé, de a sötétben nem lelte az utat. Az eső vadul zuhogott. Rémülten gondolt a fiára. A legény magára húzta a ponyva szélét és várta a megváltást. A hiábavaló várakozásba elaludt. Álmában tündérek szálltak oda, megfogták a ponyva négy sarkát és egy csodálatos kertbe repítették. Tündérország kertje volt ez. Álmélkodott is a fiú az ezerszínben pompázó virágok láttán, hát még amikor a tündérlányok köréje sereglettek. Egyszerre csak megszólalt a muzsika. Micsoda muzsikaszó volt ez! Áthatott a fiú testén-lelkén. Bizseregni kezdtek a lábai, megmozdultak. A tündérlányok táncba vitték. A fiú életében először boldog volt.

Anyja keltegetésére ébredt. Nagyon elcsodálkoztak, míg anyja ruhája csuromvizes volt, a fiúé száraz. Attól kezdve a fiú még bánatosabb lett, egyre csak a tündérek és a muzsika jártak az eszébe. A körtefa ágaiból sípokat faricsgált, csak fújta-fújta őket, de az ott hallott muzsikát nem tudta visszaidézni. Hanem mi történt egyszer? Úgy ősz tájékán lehetett, nagy fekete felhők tornyosultak, feltámadt a szél, hírnöke a közelgő zivatarnak. A legény csörtetést hallott a bokrosból, mikor egy lány védelmet keresve futott a körtefa alá, ahol ő ült. A lenszőke hajával akár tündér is lehetett volna. A legény szeme kitágult, ahogy nézte a gyönyörű lányt. Pillantásuk riadtan találkozott, s el sem vállott egymástól. Láss csodát, a fiúban egyszercsak feltámadt a muzsika, amit a tündérkertben hallott. Ahogy erősödött szívébe-lelkébe, úgy mozdultak lábai. Felállt, kézenfogta a lányt, s kacagva táncoltak. El sem engedték egymást soha többé.

A körtefa ágaiból sípokat faragott, s akinek lakodalmán ő fújta, holtáig boldog volt.