PELESZ ALEXANDRA

Nagy kaland a kicsi Miskával

Vakáció

Zéti a magas fűszálak közt hasalt, maga elé terítette nagy, üres lapokkal teli füzetét, és rajzolni kezdett. Hatalmas, cirádás betűket kerekített a ceruzájával, aztán ki is színezte őket. Hosszan, aprólékosan dolgozott, a szivárvány minden színét felhasználta. Amikor a betűkkel elkészült, hosszasan nézegette a művét.

- Valami még hiányzik - gondolta, és komoly arckifejezéssel próbált rájönni, hogy mi az.

- Megvan! - kiáltott fel hangosan, és újra rajzolni kezdett. Kikerekítette a kis formát, aztán jöttek a lábacskák, majd a piros színes ceruza, végül a fekete pöttyök. Amikor elkészült, elégedetten tanulmányozta a füzetlapot. A betűk szépen sorakoztak egymás után:

VAKÁCIÓ

Az Ó betűn pedig egy katicabogár csücsült. Az volt rajta a vessző.

Zéti imádta a bogarakat. Szinte az összes fajtát ismerte egytől egyig, a krumplibogarat, a rózsabogarat, a szarvasbogarat, a bodobácsot... és a legeslegszebbet, a katicabogarat. A nyári szünetek nagy részét "bogár-felkutató küldetés" elnevezésű játékkal töltötte.

- Zéti, merre vagy? - hallotta meg most anyukája hangját. Becsukta a füzetét, összeszedte a ceruzáit és felállt a fűből.

- Itt vagyok, anya! - integetett vissza a kert végéből.

- Gyere be, van egy kis meglepetésünk!

Zéti rohanni kezdett az udvaron át, a kisebb bokrokat átugrálta, a nagyobbakat kikerülte. Mire a házhoz ért, anyukája már el is tűnt a verandán keresztül. Felszökdelt a lépcsőn, és a teraszajtón át ő is belépett a házba.

Az asztal körül ott állt az anyukája, az apukája és a nagymamája, az asztalon pedig egy gyönyörű és hatalmas torta tartotta a 8 szál gyertyát. Zéti széles mosollyal az arcán futott oda az asztalhoz. Az ámulattól elkerekedtek a szemei. A torta egy óriási katicabogarat formázott.

- Isten éltessen, kisfiam - puszilta meg az arcát az anyukája, aztán az apukája kapta fel és pörgette meg maga körül, végül a nagyi is két hatalmas, cuppanós puszit nyomott az orcájára.

- Köszi! - felelte Zéti, és közben a kézfejével próbálta letörölni az arcáról a puszi-nyomokat. Le sem tudta venni a szemét a tortájáról.

- Hogy tetszik? - kérdezte a nagyi.

- Ez a legszuperebb torta, amit valaha láttam - mondta őszintén Zéti.

- Reméljük, ugyanolyan finom is, mint amilyen szép - mondta az anyuka, miközben kezébe vette a kést, hogy vágjon egy szeletet az ünnepeltnek.

- Ne, anya, várj! Mi lenne, ha csak holnap szeletelnénk fel?

- Szeretnél még gyönyörködni bent? - nevetett fel mindenki.

- Igen - pirult el Zéti.

- Rendben van. Akkor beteszem a hűtőszekrénybe. Ott megtalálod, ha akarsz rá vetni pár pillantást.

- Most kimehetek vissza a kertbe? Szeretnék bogarakat fogni.

- Persze, menj, csak.

- És anya! Kaphatok dunsztos üveget? Tudod, olyat, aminek kilyuggatod a tetejét, hogy menjen bele levegő.

- Zéti - kezdte rosszallóan az anyukája. - Mondtam már, hogy nem jó a bogaraknak, ha bezárod őket.

- De annyira szeretem őket! És az üvegben mindig tudom nézegetni! Kérlek!

Édesanyja nagyot sóhajtott, majd eltűnt a kamrában. Csörgés, zörgés hallatszott, majd hamarosan megjelent, kezében a tavalyi, lyukas tetejű üveggel.

- Köszi, anya! - vette magához a bogár-lakot Zéti, majd kiviharzott a kertbe.

Miska

A nagyi kertjében az volt a jó, hogy telis-tele volt bogarakkal. Zéti már azt is tudta, hogy ott talál a legkönnyebben katicabogarat, ahol apró levéltetvek bújnak meg a növényeken. Nem telt bele pár percbe, már talált is egy szépséges, piros katicát. Gyorsan elkapta, belepottyantotta a dunsztos üvegbe, beledobott egy levéldarabkát is, amin tetvek voltak, majd lezárta a tetejét. A szeme elé emelte az üveget és úgy bámulta egészen közelről a kis bogarat.

- Látod, milyen jó helyed lesz itt? Biztonságban vagy, tetveket meg majd én szedek neked, hogy ne halj éhen. Szuper lesz itt neked!

- Még hogy szuper! - hallott meg hirtelen egy idegen hangot. Mintha egy másik fiú szólalt volna meg, de ahogy körbenézett, nem látott senkit. Megvonta a vállát, és már indult is volna tovább, hogy újabb katicát keressen, amikor újra meghallotta a hangot.

- Azonnal ereszd el a Katicabogarat! - kiáltotta valaki. Zéti újra körbe nézett, közben magához szorította a dunsztos üveget. Most sem látott senkit. Azonban ahogy indulni akart, megérezte, hogy valami mászik felfelé a lábán. Azaz, nem valami... hanem VALAKI! Lenézett, és egy aprócska fiút pillantott meg, aki éppen nagy erőfeszítések árán próbált keresztülmászni a térdkalácsán. Akkora volt, mint egy dió. Zéti lába a csodálkozástól a földbe gyökerezett. A manó pedig csak mászott, és mászott, míg fel nem ért Zéti kezeihez, amik az üveget szorongatták, majd felállt a kilyuggatott tetőre. Az apró fiúcska kihúzta magát, peckesen állt meg, és ellentmondást nem tűrő hangon parancsolt rá Zétire:

- Engedd el a Katicabogarat!

- Te meg ki vagy? - kérdezte Zéti elkerekedett szemekkel.

- Miska vagyok, a kerti manó. És az a katica, Kitti, akit éppen bezártál, a barátom. Engedd el!

- Manók nem is léteznek - mondta Zéti komolyan.

- Mi az, hogy manók nem is léteznek? Itt állok előtted! - pirosodott el a méregtől Miska feje. Dobbantott egyet apró, zöld cipőcskébe és zöld nadrágba öltöztetett lábával. A pólója is zöld volt. És hatalmasak voltak a szemei, és hegyesek a fülei. Egy tipikus manó. - És azt mondtam, engedd el a katicát!

- Nem engedem el - felelte Zéti komolyan. - Szeretem a bogarakat.

- Ha szereted a bogarakat, miért akarsz nekik rosszat? Miért kínzod őket?

- De hát én nem bántom őket! - csattant fel Zéti. - Adok nekik enni, és csak nézegetem őket.

- Aham, értem - vakargatta meg csöppnyi állát Miska. - Szóval nem bántod őket.

- Nem - felelte őszinte meggyőződéssel Zéti.

- Hát akkor jól figyelj - mondta a Manó, miközben lehunyta szemeit.

"Nagy fiú és csöppnyi bogár,

Összeütöm két kis bokám,

Legyél te is most akkora,

hogy beleférj a palackodba!"

Azzal Miska felugrott a levegőbe, összecsapta két kis bokáját, Zéti pedig azt vette észre, hogy minden egyre csak nő és nő körülötte, mígnem Miska úgy állt ott mellette, hogy ugyanakkora volt, mint ő.

- Te jó ég, hogy lettél ilyen nagy? - kerekedett el Zéti szeme.

Miska hangosan felnevetett.

- Nem én nőttem meg, kis barátom! Te lettél akkora, mint egy dió!

Zéti az ámulattól tátott szájjal nézett körül. Minden óriási volt körülötte, még a fűszálak is! A mellette magasodó sárga pitypangra is nehezére esett volna felmászni. Tőlük kicsit távolabb, egy jókora fűcsomóból egy hatalmas, koromfekete szarvasbogár mászott elő. Akkora volt, hogy rá tudott volna ülni a hátára, hogy meglovagolja! Vagyis... megszarvasbogaralja.

- Gyere velem! - parancsolt rá Miska, ezzel véget vetve az ámuldozásnak. Zéti követte a manót. Hamar megtalálták, amit Miska mutatni akart neki: a dunsztos üveget, benne a katicabogárral.

- Kitti! - kiáltotta a manó. - Maradj nyugton, mindjárt kihozunk onnan!

" Üvegtető, perdülj, fordulj,

a helyedről most leborulj!"

A dunsztosüveg teteje Zéti legnagyobb ámulatára magától tekeredni kezdett, majd a földre pottyant. Miska kézen fogta Zétit, és egyetlen hatalmas ugrással az üvegben termett vele.

- Annyira féltem - sírdogálta Kitti, a katica. - És olyan melegem volt, hogy majdnem meghaltam! És alig volt levegőm! És még egy cseppnyi harmat sem volt sehol, hogy igyak! Azt hittem, odaveszek!

Zéti nagyon elszégyellte magát. Lehajtotta a fejét, és letörölt az arcáról egy kövér könnycseppet, a homlokáról pedig egy még kövérebb izzadság cseppet. Tényleg kibírhatatlan volt a hőség az üvegben. Erre nem is gondolt. És arra sem, hogy a katica fél. Vagy, hogy szomjas.

- És fájtak a szárnyaim, mert nem használhattam őket - pityergett tovább a Katica, és kitárta gyönyörű, pettyes szárnyait. - Köszönöm, hogy megmentettél, Miska! - azzal felreppent, és kimenekült a dunsztos üvegből.

- Ne haragudj! - kiáltott utána Zéti, és legnagyobb meglepetésére a katica válaszolt neki:

- Nem haragszom. Csak szépen kérlek, hogy ilyet többet soha, egyetlen élőlénnyel se tegyél!

Miska nem szólt semmit. Tudta, hogy nincs már rá szükség, hogy bármit is mondjon, látta Zéti arcán, hogy biztosan, soha többé nem fog bezárni egyetlen állatot sem. Újra kézen fogta, és egyetlen ugrással kint termett vele a fűben.

" Apró fiú, ki JÓ lettél,

engedem, hogy visszanőjél!"

Zéti néhány másodperc múlva újra egy normális méretű kisfiúként állt a dunsztos üveg mellett.

- Köszönöm, hogy megmutattad ezt nekem, Miska Manó! Én tényleg nagyon szeretem a bogarakat, és most már soha többé nem fogom bezárni őket, mert nem akarom, hogy szenvedjenek. Azt akarom, hogy boldogok legyenek.

- Köszönöm, hogy megértetted, miért mutattam ezt meg neked. Most menj, és fald fel a katicabogár-tortádat! És ne feledd, amit ma tanultál!

PÁLL FATIME (Németország)

A csokimikulás és a húsvéti nyúl barátsága

Egy piciny német faluban élt egyszer egy család, akiknek volt egy cukrászdájuk. A szülők és fiúk, Mátyás egész nap, egész héten, egész hónapban és egész évben a cukrászdában dolgoztak. A karácsony és a húsvét nagy szerepet játszott az életükben, mert ezeken az ünnepeken igen megnőtt a cukrászda népszerűsége. A szép, illatos és finom csokifigurák miatt.

Eljött a karácsony, Matyi nagyon szerette. Ezen a karácsonyon egyetlen egy csokimikulást kivéve minden elkelt. A Mikulás álldogált a polcon és nézte hogyan telik az idő. Igazából örült neki, hogy nem lett eladva, mert így még élhetett egy kicsit, láthatott többet a "világból".

Telt múlt az idő, eljött a húsvét. Csoki nyulak kerültek a kirakatba és a polcokra. A mikulás immáron a konyhából figyelte az üzletben történő eseményeket. Figyelte a szebbnél szebb csomagolásban lévő nyulakat. Volt ott fehér, fekete, barna és egyetlen egy tarka nyúl is. Minden nyuszi szépen be volt csomagolva, azonban a tarka nyúlnak már nem jutott szép selyempapír és szalag. Ő csak ált egy átlátszó zacskóban a polcon. Elszürkült a többi szépséges nyúl mellett. Azonban a Mikulás felfigyelt rá. Naphosszat nézte. Tetszett neki a nyúl egyedisége.

Eltelt a húsvét. A tarka nyúl kivételéve minden elkelt. A nyuszi is a konyhába került a mikulás mellé. Nagyon megörült ennek a mikulás.

"Szerbusz nyuszi, én vagyok a Mikulás! Én decemberben készültem, és már hónapok óta itt vagyok a konyhában. De igazán szép itt az élet. Ezernyi csodás dolgot láthatsz a világból."

"Ezernyi szép dolog? De Mikulás ne nevettess! Én egy csoki nyúl vagyok, az a sorsom hogy húsvétkor egy rendes családhoz kerüljek és hogy ott a családtagok megegyenek. Nem az, hogy éveken át álljak egy polcon majd a kukában landoljak. Mi ebben olyan csodálatos?"

"Ezernyi csodálatos pillanatot éltem meg. Láttam a karácsonyi fényeket, a karácsony utáni nyugalmat az emberek arcán, megéltem az újévi szerencse-sütik készítését, láttam hogyan ünnepli a családfő a születésnapját, rengeteg nagyszerű sütit és tortát ismerhettem meg..."

"Tudod mit Mikulás? Mégis adok egy esélyt a húsvét utáni életnek!"

Ettől a pillanattól fogva együtt nézték a boltban történő eseményeket. Együtt nevettek, együtt sírtak! És az idő múltával egyre biztosabb volt, hogy ők együtt akarnak a konyhapolcon maradni. De közeledett Matyi édesanyjának születésnapja. Matyi saját készítésű muffinokkal szerette volna meglepni édesanyját. Keverte a tésztát, kente a formát, sütötte a szebbnél szebb apró muffinokat. Ám mikor odaért, hogy díszítse őket, rádöbbent, hogy nincs otthon csokoládé a mázhoz. Gondolkodott, gondolkodott! Mi tévő legyen? Ekkor felpillantott a polcra és meglátta a mikulást és a nyuszit.

"Ez az!", kiálltott örömében. "Ti fogtok nekem segíteni a csokimáz elkészítésében!"

Ezzel levette a polcról a két figurát és kibontotta őket a csomagolásból. Oda tett vizet főni, felé egy edényt, hogy a gőzben megolvassza a figurákat. A mikulás és a nyúl csalódottan álltak egymás mellett.

"Kedves Mikulás úgy néz ki, hogy a végzet elért minket", mondta a nyuszi.

"Igen Nyuszi, de tudod mit? Nem kell szomorúnak lennünk. Hiszen sokkal több mindent megéltünk mint a többi csokoládé figura. Örülnünk kell, hogy ezt mind megélhettük, együtt!"

"Igazad van Mikulás!", mosolygott rá a nyuszi, majd adott egy puszit a Mikulás arcára.

Ekkor pedig Matyi fogta őket és beletette az edénybe. A nyuszi és a mikulás kéz a kézben olvadtak és jókedvűen válltak csokimázzá.

Matyi elkészítette a mázat, rátette a muffinokra és pici szivecskékkel szervírozta édesanyjának. A mama nagyon örült neki, megdícsérte Matyit a leleményességéért. A cukrászda azóta is működik, és az évek elteltével Matyi cukrászmester lett.


Andreas, a macskatáncoltató

Volt egyszer egy fiatal, vicces, azonban nagyon furcsa lány. Ez a lány mindig bolondos ruhákat hordott és egy csinos piros kalap fedte, hosszú, világosbarna haját. Furcsasága miatt kiközösítették a faluban ahol élt. Klaudia ezért kerülte is az embereket, a falu legelhagyatottabb területén élt két macskájával.

De ezek nem egyszerű macskák voltak, képesek voltak rá, hogy éjszakánként sárkányokká változzanak. Sziszi egy szép fehér macska volt, éjszakánként pedig gyönyörű ezüst színű sárkánnyá változott. Ivi pedig egy barna macska volt, aki éjszakánként arany színével és vörös szárnyaival szelte az eget. De a macskák nem csak azért voltak különlegesek mert át tudtak változni, hanem azért is, mert volt egy rejtett képességük: ők segítettek minden este a halott embereknek a túlvilágra jutni. Ők nyugtatták meg a félelemtől reszkető halottakat, hogy egy jó helyre mennek.

Történt egyszer egy reggelen, hogy Klaudia hívta macskáit, de a macskák nem jöttek... Ilyen még nem történt. Várt egy napot, kettőt, hármat, már egy hét is eltelt, de a macskák nem tértek haza. Klaudia nagyon aggódott, ezért kitett a faluba egy kis hirdetést, hogy a macskáit keresi és segítséget kér a kereséshez. De mivel a faluban nem szerették, senki sem akart neki segíteni...

Míg egy nap jött egy vándor dobos a faluba. A fiú magabiztos volt, barna hajjal, bolondos ruhákkal de gyönyörű arccal és szemekkel. Andreasnak hívták. Andreas egy hete tanyázott a faluban, dobelőadásokat tartott és próbálta meggyőzni az embereket arról, hogy ő bizony varázsdobokkal rendelkezik. Az emberek azonban őt is, mint Klaudiát bolondnak nézték és elzavarták a faluból.

Ahogy Andreas pakolta össze dobjait, figyelmes lett a hirdetésre. Elhatározta hát, hogy megkeresi a furcsa lányt. A leánynak tetszett a fiú bolondossága, ezért adott a csodadobosnak egy esélyt. Andreas leült, ütötte a dobját, verte a szebbnél szebb ritmust, kis idő elteltével az égen megjelent sárkány alakjában a két macska. Olyan volt, mintha repülés közben táncoltak volna a ritmusra. Klaudia annyira boldog volt, hogy menten megcsókolta a csodadobost. Aki még aznap feleségül is vette a lányt. Évek múltával a macskák Andreasnak és Klaudiának is segítettek a nagy utazásban. Talán még ma is láthatjuk és hallhatjuk őket és a macskákat, ha este figyeljük az eget és figyelmesen hallgatjuk az éjszaka hangjait...

DOBSAI MELANI

BARÁTSÁG

Kis madárka ül az ágon, didereg,

Megsérült a szárnya, ezért pityereg.

Fúj a szél, az eső is szemerkél,

Kis madárka egymagában nagyon fél.

Elrepülni nem tud szegény. Mit tegyen?

Elcsipogja bánatát az esőben.

Janó manó az erdőben mendegél,

Nem zavarja sem az eső, sem a szél.

Falevél az esernyője, nem ázik.

Fiatal még, egyáltalán nem fázik.

Jó kedvében egy dalocskát dúdolgat...

Majd egyszer csak váratlanul elhallgat.

Hegyes fülét ide-oda mozgatja,

S a keserves csipogást hallgatja.

Körültekint, és hírtelen rátalál!

A bokrok közt sírdogál egy kismadár!

Janó manó segíteni szeretne,

S kérdezi a madártól, mit tehetne.

- Megsérült a szárnyam manó, nagyon fáj! -

Panaszolja amaz, s tovább sírdogál.

- Igen, látom! - Megsajnálja szegénykét.

S a madárka búsan nézi a legénykét.

- Gyere velem! Erre, innen nem messze,

Lakik az én nagyapám az erdőbe.

Ő bizony a gyógyításhoz nagyon ért!

Mindent meg fog tenni majd a szárnyadért! -

A madárka nagyon örül a hírnek,

Szeméből már nem potyognak a könnyek.

Janó manó segít neki, s indulnak.

A nagy erdőben nagyapóhoz ballagnak.

Manó háznál mókus, süni, kisegér,

Az őzike, és az öreg denevér.

Mind a tudós nagyapóhoz jöttek,

Arra várnak, gyógyítsa meg őket.

Az erdőlakók tényleg nagyon szeretik,

Körülveszik, amikor csak tehetik.

Nagyon kedves manó a kis doktor,

Habár, bizony szigorú is olykor.

Amikor az unokáját meglátja,

Nagyon örül, s tárt karokkal fogadja.

A kismadarat beljebb tessékeli,

Sürgős eset, így máris kezeli.

Pápaszemét felteszi, és látja,

Hogy valóban megsérült a szárnya.

Tudja, mi kell, ad rá orvosságot.

- Pár nap alatt meg gyógyulsz, meglátod!

A kismadár hálásan mosolyog,

Janó manó boldogan vigyorog.

Amíg gyógyult, manóházban lakott,

És mindennap gyógykezelést kapott.

Pár nap alatt valóban helyrejött,

S a manókkal barátságot kötött.

Kismadárka ül az ágon, csicsereg,

Fúj a szél, s az eső is csepereg.

Ám, ő éppen barátjával üldögél,

Nem zavarja sem az eső, sem a szél.

Igyekezve a repülést tanulja,

Janó manó élénken bíztatja.

- Próbáld újra, most biztosan sikerül!

S a madárka egyszer csak felrepül!

HARAZIN JUDIT

A kívülálló

A barna báb észrevétlenül feküdt a tavalyi avarban. Hetek óta itt volt már, de senki sem vette észre. Kívülről jelentéktelen volt. A belsejében azonban egy élet ébredezett. Nőtt, alakult, a fák között átkukucskáló nap által pöttyösre mintázott földön. Szép helyen feküdt, és ahogy tudata ébredni kezdett, egyre kíváncsibb lett, vajon ki lehet ő? Érezte, hogy van lába, ám a legcsodálatosabb pillanatot akkor élte át, amikor rájött, hogy a hátán is van valami. Szárny! "Talán lepke leszek! Vagy... pillangó"- reménykedett titkos, féltett álmaiban. Most már csak várni kellett és végre egy reggelen érezte, hogy nem fér el a szűk bábban. Megfeszítette minden tagját és széttépte a burkot, mely eddig védte, mostanra azonban börtönévé vált. A kibújás még hosszan tartott, szárnyait nehezen tudta kiszabadítani. Boldog volt, de máris nehézségekkel kellett szembenéznie. Sajnos nem sütött a nap, így pedig egy levélre mászva, dideregve kényszerült várakozni, hogy szárnyai megszáradjanak. Védtelen volt, gyenge és félt. Miután átvészelte az első néhány órát, megrebegtette szárnyait és töprengeni kezdett. "Lepke vagyok ez nem kétséges, de az is lehet, hogy pillangó, erdő -mező ékköve. Látnom kell magamat!" Lassan megpróbált repülni. Nehéz volt, de nem adta fel. Gyakorolt és gyakorolt, míg végre a magasba emelkedett. Ámulva nézte a tájat maga alatt. Elhagyta a szürke avart, ahol élete elkezdődött. Egyre feljebb és feljebb repült. "Tudnom kell, milyen vagyok!"- hajtogatta elszántan magában és lázasan keresett valamit, egy tavat, folyócskát vagy pocsolyát, amiben megnézhetné magát. Hirtelen tőle jobbra két pillangó repült át a fák között. Hangosan csevegtek. A jövevény próbált inteni nekik, de a pillangók nem viszonozták köszönését, utolérni pedig nem tudta őket." Nem baj, keresek tovább" gondolta és igyekezett gyorsabban repülni. Vesztére majdnem egy pókhálóba ütközött. Az utolsó pillanatban sikerült kikerülnie. Vastag ágnak csapódott és a földre hullt. Éppen a pitypangok közé esett, ahol egy kis boglárka lepke eszegetett.

- Szia - köszönt rá. A boglárka ránézett és fintorogva tovaröppent. " Itt valami nagyon nincs rendben" - gondolta. Félelem szorította össze a szívét, amikor végre meglátta a pocsolyát az erdei ösvényen. Odarepült, leszállt néhány lépésnyire a víztől és lassan mászni kezdett. Belepillantott a víztükörbe, megdöbbent és minden megértett. Moly volt. Nem pillangó színes szárnyakkal, még csak nem is egy átlagos lepke, hanem egy jelentéktelen moly. Egyszerre minden megváltozott. Már nem volt szép az erdő, a virágok, a napsütés. Csalódottan bujkált egész nyáron a levelek alatt, kerülte a lepkéket, akik vagy észre sem vették vagy kigúnyolták. Csak esténként merészkedett elő, mikor a többiek már aludtak és szomorúan nézte az ezüstös holdvilágot.

Aztán egy őszi napon történt valami. Kirándulók jöttek. A moly most is egy közeli levél alján lapult és kíváncsian fürkészte a zsibongó társaságot, akik felverték az erdő csendjét. Az idő már hűvösödött, érezte, hamarosan véget ér a nyár. Észrevette, hogy a csúfolódó lepkék is megfogyatkoztak. Nem tudta hova tűntek, de borzongva látott a fűben itt-ott szárnymaradványokat. Most azonban nem gondolt rájuk, teljesen lekötötte figyelmét a túrázó csapat és a sok holmi, amit magukkal hoztak. És akkor megpillantotta a legcsodálatosabb dolgot, amit valaha látott. Hasonlított a fűre, de annál sokkal sűrűbbnek és puhábbnak tűnt. Meg kellett néznie közelebbről. Odalopózott, lehunyt szemmel beleszippantott a levegőbe. A különleges dolognak az illata is ellenállhatatlan volt. Hirtelen megszólalt valaki:

"- Petike, minek hoztál szőrmesapkát? Nincs még olyan hideg és ezt már amúgy is régen kinőtted. Tedd a táskába!" Azzal fogták és egy hátizsákba rakták a csodás dolgot, aminek most már a nevét is tudta: szőrmesapka. Tétovázásra nem volt idő, már képtelen lett volna elszakadni a sapkától. A hátizsákba repült, mielőtt behúzták volna a száját. Hosszú utazás következett, rázkódás, hánykolódás, de mindez nem zavarta a selymes szőrben megbúvó molyt. Hazaérve a sapka egy szekrény mélyére került. Senkinek sem hiányzott. A moly boldog volt, érezte végre megtalálta az igazi otthonát. A hosszú, hideg téli napokon, a meleg sapka védelmében néha eszébe jutott az erdő, a rét és a pökhendi pillangók. Hol lehetnek most, amikor a fák ágait fagy ropogtatja?

FARKAS GÁBOR (Szlovákia)

Matyi bácsi varázsbotja

Csendes reggel pisze orra

Villant fel a kakas szóra.

Matyi bátyám öreg szegény,

Várja őt a Julcsa tehén.

Orra után kócos feje

Dugta ki az ágyból he-he.

Még a kakas is megijedt

Futott is az eszeveszett.

Öreg uram csizmát húzott,

Julcsa tehén tejet adott.

Kivezette a folyóhoz,

Kortyolgatott a szénához.

Matyi bátyám nevetgélve,

Varázsbotját vette kézbe.

A horogra csalit fűzött,

Varázsbotra kettőt ütött.

Csodálkozva nézte a nyúl,

Figyelgette hátha tanul.

Horgán egy nagy kocka cukor,

A nyúl némán tovább sasolt.

Lovat húzna ki a vízből?

Ámult a nyúl lenn a rétről.

Kocka cukor vízbe csobbant

Matyi bátyám szíve dobbant.

Nemsokára kapása volt,

A nyúl Julcsa nyakán gugolt.

Úgy megijedt mint még soha,

Vizimanót fogott horga.

Matyi bácsi jót kuncogott,

Zöld barátja nagyot ugrott.

Van még cukrod Matyi bátyám?

Van még bizony manó komám.

A cukorért halat kapott,

A manó meg falatozott.

Matyi bátyám jó tehene,

A nyulat is haza vitte.

Ma is élnek, horgászgatnak

Ugrifüles velük tarthat.

Boldogan csak nevetgélnek

Vidám mese most ért véget.

 Álomszuszék

Álomszuszék van a kertben,
Virágokat szedeget,
Elmondom én most ti nektek,
Hogy mi az a szeretet.

Szeretem a szüleimet
Reggel oviba visznek,
Ott már várnak a pajtások,
Néha át is ölelnek.

Álomszuszék vagyok igen,
Sok virágot letépek,
Kertben sokat sétálgatva
Katikának mesélek.

Megfogom a kicsi kezét,
Belenézek szemébe,
Te vagy itt a legszebb leány,
Suttogon a fülébe.

Álmos vagyok úgy mint mindig,
A virágot szeretem,
Tessék fogd meg ezt Katika,
Te lettél a szerelmem.

Hív az ágyam és a párna,
Köszönöm, hogy kijöttél,
Elmeséltem kis mesémet,
Te pedig el kísértél.

Kis pajtások hallhattátok
Mi is az a szeretet,
Jöjjetek és aludjatok,
Álmodjatok szépeket!

KUBINYI ESZTER (14 éves)

Kék Remi kalandja

Ez a történet nem emberről szól, nem is állatról. Egy kis lényről mesélek, kinek neve Remi. Hogy is néz ki ez a lény? Kicsi, kék színű, a homlokán három fehér karika. Lába úszóhártyás hisz a vízben él, és a kezein is ezek a hártyák láthatók. Két lábon jár és egy uszony szerű farkincája van. Nagy szeme van kicsi orra. Szemei kékek mint az ég és a fülei leginkább egy nyuszihoz hasonlóak. Mint ahogy említettem a víz alatt él, persze nem egyedűl. Sokan vannak olyanok mint ő, de a homlokán csak neki van három fehér karika. Sosem volt túl sok barátja, de magányos sem volt. Egy társa-Pami- mindíg mellette állt, még ha a legfurább kérése is volt. Pami is egy kicsit különc volt mert ő lilának született, nem pedig kéknek. Viszont Remi mindig is kíváncsi volt, milyen a fenti világ, még ha a többiek nem is értették, miért olyan nagy cucc az. Sok kérdés merült fel benne: például, hogy az emberek is halakat esznek-e, vagy nekik is hártyás-e a lábuk és a kezük, vagy esetleg ők is kopoltyusak-e? Elhatározta, hogy utána néz a dolgoknak. Sokáig keresgélt, míg egy furcsa tárgyhoz nem ért. Nem látott még soha ahhoz hasonlót, így inkább hívta barátját, hogy magyarázza meg neki, mi is ez a szerkezet. Pami rávágta, hogy ez egy hajó. Az emberek néha leküldenek egy ilyet, hogy jelezzék nekünk, hogy van még fönt élet. Remi berohant és keresni kezdett valamit ami az emberekre jellemző lehet. Talált is egy tárgyat amiben egy fényképet talált egy lányról és egy fiúról. Megmutatta Paminak, aki nem értette mit vagy kit ábrázól a kép. Remi pedig elmondta, hogy emberek vannak a képen. Így meg kérte barátját, hogy segítsen neki egy őrült ötletet megvalósítani. Mivel legjobb barátok voltak, ezért rábólintott. Az őrült ötlet pedig nem más, mint-hogy segítsen feljutni neki a fenti világba. Olyan szerkezetet kellett csinálni, amely megváltoztatja a külsejét és kap a víz fölött is levegőt. Pami pedig tudta, hogy kihez kell fordulnia és egyből el is úszott Remi mellől. Mire Remi észbekapott a barátja már négy korallal arréb volt. Gyorsan ő is utána úszott. Egy házhoz értek, ahol Sugi lakott. Sugi feltaláló így biztosan tud nekik segíteni - gondolták. Mikor meghallotta az ötletet, nem volt meglepve, hisz tudta, hogy Remi oda van a fenti világért. Négy hónappal később kész is lett a szerkezettel. Sugi azt javasolta nekik, hogy vigyék közelebb a parthoz, mert ha ember lesz belőlle, a víz alatt nem fog kapni levekőt. Remi csak nyolc óráig lesz ember, utána vissza kell jönnie. A legfontosabb pedig az volt, hogy csak Remi mehet, mert ő élheti csak túl. A fején lévő karikák megadják neki a lehetőséget, hogy a teste hozzá szokjon a fönti élethez. A gépet közelebbvitték a parthoz, ahol Pami adott neki egy órát, ami jelezni fog harminc perccel előbb, ha vissza kell jönnie. Ezután beindította a gépet. Remi homlokán a körök elkeztek ragyogni, majd átalakult. Gyorsan felúszott, hogy levegőt kapjon. Mikor felért és szippantott egyet a levegőbe, érdekes érzés fogta el. Még csak most értette meg, hogy kint van a fenti világban és, hogy ember lett. Kiúszott a partra, majd alaposabban megnézte magát a víz tükrében. Volt valami barna szőr a fején, nagyobb lett az orra és a fülei pedig kissebbek. A szeme színe megmaradt, de a bőre színe teljesen megváltozott. Magasabb lett és volt rajta egy kék nadrág egy fehér fölső és a karóra amit Pami adott neki. Körbenézett és mindenhol hozzá hasonló, mégis sokban eltérő embereket látott. Úgy gondolta, oda megy az egyikhez, és megismerkedik vele. Egy fekete hajú emberhez közelített, aki valami szerkezetre figyelt nagyon, és közben nyomogatta azt. Leült mellé és megérdezte mit csinál. A fiú csak annyit mondott, játszok. Remi erre megkérdezte, hogy mi az a kütyü a kezében, mire a fiú értetlenül ránézett, majd megmondta, hogy telefon. Nem tudta még mindíg,hogy mi az, de legalább arra rájött, hogy az emberek inkább a telefont nyomkodják mint hogy beszélnének. Ez után a gondolat menet után megkérdezte a fiú nevét és hogy nem akarja-e megmutatni neki egy kicsit a környéket. A nevét elmondta, de nem tudta mit kéne neki csinálnia. Remi elmondta, hogy ő nem ide valósi és nem ismeri a terepet. A fiút Norbinak hívták és nem nagyon akart kibújni a telefon mögül, de nagy nehezen rávette Remi, hogy mutassa meg neki a helyet. Norbinak barna szeme volt, kicsi orra, zöld pólója, szürke nadrággal. Miközben körbevezette Remit a parton sokat beszélgettek a világról. Mesélt a családjáról egy picit, és pár történetet, hogy mi történt vele. Majd eszébe jutott, hogy még meg se kérdezte Remi nevét és mikor a fiű meghallotta a nevet azt kérdezte, minek a röviditése, de Remi azt monda, hogy ez a rendes neve. A fiú nem értette, de inkább hagyta. A part mellett volt egy erdő, ahova bementek sétálni. Remi csodálkozva nézte a magas lián szerű dolgokat és a kis korall szerű aljzatot. Majd meglátott egy hangyát és elkezdte figyelni mit csinál. Norbi megkérdezte mit néz annyira és a válasza az volt, hogy egy izgő mozgó állatot. Odamet, hogy lássa miről beszél Remi, majd mondta, hogy az csak egy hangya, menjünk tovább. Miközben mentek egy lepke elhaladt Remi orra előtt és megkérdezte új barátját, hogy ez meg mi volt, mire mondta, hogy egy lepke. Furcsán nézett Norbi a másik fiúra aki egy lepkét sem ismert fel és öt percig nézett egy hangyát. A fiú elfordult mire Remi megpillantott egy olyan állatot amely hasonlított az ő eredeti alakjára. Legalább is a füle teljesen ugyan olyan volt. Elhatározta, hogy beszél vele. Mikor közelebb ment hozzá, a kis állatt elkezdett a másik irányba futni. Remi fogta magát semmit nem szólva barátjának és az állat után eredt. Már az erdő sűrűjében volt mikor a hosszú fülű beugrott egy kis lyukba. Remi szomorúan nézte, hogy nem fér be a lyukon pedig eredeti méretében utána tudna menni. Elhatározta, hogy egy ideig még vár hátha előbújik a bolyhos állat, de hiába várakozott. Körbenézett az erdőben, hátha talál még hozzá hasonlót, de csak repülő állatokat és kicsi hangyához hasonló lényeket talált. Aztán még egy kalapos valamit látott meg a földön. Gondolta inkább nem zavarja hátha alszik és azt persze senki nem szereti ha álmából riasszák fel. A fejében még mindíg azon töprengett, hogyan is tudna azután a kis pamacsos farkú állat után eredni. Valahogy visszajutott az ösvényre ahol barátját elhagyta, de a fiú már nem volt ott ahol elváltak. Gondolta, most inkább haza megy, és alszik egy kicsit, hátha eszébe jut, hogyan is találkozhatna a bolyhos állatkával. Beugrott a vízbe, és haza úszott. Mikor már otthon volt Pami faggatni kezdte, mit látott fent. Mindent el is mesélt neki és arról a hosszú fülű állatról mesélt a legtöbbet. Másnap reggeli után elúszott Sugihoz és elmesélte problémáját. Sugi mondta, hogy meg lehet oldani, de fél attól, hogy az emberek furcsának fogják találni és esetleg bántani fogják őt. Remi vállalta a kockázatot, hisz ha beleugrik majd abba a lyukba, akkor majd úgy se tudják elérni. De Sugi figyelmeztette, hogy valahogy el is kell jutnia az erdőig. Remi nem hátrált meg és odavezette sugit a géphez. Megbütykölték a gépet majd Remi újból fel ment a felszínre de most kevesebb ideig lehetett fent mint korábban. Mikor kiment a partra, boldogan látta, hogy alig vannak kint és mindenki az úgymond telefonjával van elfoglalva. Éppen sétált az erdő felé, mikor hangos zajokra lett figyelmes. Az emberek mentek utána és valamit nyomkodtak a telefonjukon. A szerkezetből még valami fehér villanás is kijött amitől nagyon megijedt és elkezdett futni az erdőbe. Az emberek utána rohantak és az egyik meg is fogta, de hamar kiszabadult a kezei közül, majd meglátta a lyukat és belecsúszott. Az emberek pedigott álltak és vártak. Remi nagyon félt mert kissebb volt mint ők, és ezért ijesztőek voltak számára. A bolyhos kis állatt pedig ott volt éppen a lyukban és megkérdezte tőle, hogy mit keres az otthonában. Remi ekkor nagyon csodálkozott. Nem értette, hogyan hallja és érti az állat beszédét, de gondolta magában majd Sugi elmondja neki ha hazaért. Remi elmesélte neki, hogy az emberek kergették és, hogy nagyon fél. A bolyhos állatka pedig elmondta, hogy ő is fél azoktól az óriásoktól ezért futott el minap is egy ember elől. Remi magára ismert és elszégyellte magát, hogy kis barátjára így ráijesztett. Megkérdezte a hosszú fülüt mi a neve és ő azt mondta, hogy az emberek csak nyuszinak hívják így úgy gondolja ez az ő neve. Remi elmesélte nyuszinak, hogy ő a vízben él és csak pár óráig lehet kint a levegőn és csak azért jött ma ki, hogy beszélgetni tudjon vele. A bolyhoska pedig elmesélte, hogy mit szokott csinálni egész nap és, hogy ő itt az erdőben él és, hogy csak a fülük egyforma, de teljesen mások. Már eltelt sok idő mire Remi elő mert jönni. Ekkor egy kis gyerek meg akarta fogni de visszahúzódott gyorsan. A gyerek el kezdte neki mondani, hogy ha most előbújik vissza viszi a parthoz ahol látta őt. Remi félénken kibújt a lyukból majd elbúcsúzott barátjától és a gyerek megfogta, majd a partig futott vele. A karjával eltakarta és gyorsan lerakta. Remi befutott a vízbe és elúszott. Egyből Sugi felé vette az irányt, és mikor ajtót nyitott neki egyből bombázta rá a kérdéseket. Például, hogy hogyan tudott beszélni a nyuszival, vagy hogy az emberek most gonoszak vagy jók és sok minden mást kérdezett még. Sugi nem tudta ki az a nyuszi ezért arra a kérdésére igazán nem tudott válaszolni. De azt meg tudta mondani, hogy minden ember máshogy tekint rá mert nem olyano mint ő. Valaki megijed és elfut, valaki tanulmányozza őket, valaki pedig segít neki. Sokáig nem is gondolt Remi arra, hogy újra felmenjen a levegőre. Inkább együtt kalandozott Pamival. Keresték a furcsa dolgokat amiket az emberek hagytak a vízben, új élőlényeket fedeztek fel és sok egyéb mást. Tíz év múlva pedig elhatározta hogy felnéz egy kicsit mi történik a másik világban. Barátja emlékeztette legutóbb mi történt vele és egy kicsit megrémült, de meg akarta nézni mi történt az elmúlt évek alatt. Bekapcsolták a hínárral körbeölelt gépet majd Remi feljutott. Egy fiú éppen arra úszott ahol Remi felbukkant. Remi emlékezett arra az arcra. Ő volt az aki segített neki a bajban és kihozta az üregből. A fiú nem ismerte meg, de lassan közelített hozzá. Remi pedig megszólalt, hogy szia engem mentettél meg tíz éve az emberektől! Erre a fiú ledermedt. Remi nem tudta mit csináljon így elkezdett felé úszni, de a fiú megijedt így gyorsan elúszott. A kis kékség nem értette mi a baj vele, miért félnek tőle így inkább vissza ment barátjához. A fiú mikor kiért a partra elmesélte családjának, hogy mit látott mire ők csak kinevették, hogy nem kéne annyi filmet néznie és elmentek ebédelni. A fiú elhatározta, hogy megkeresi ezt a lényt, még ha senki nem is hisz neki ő meg akarja találni. Pár év után a fiú elment búvárkodni arra a helyre ahol találkozott a lénnyel de nem találta, majd egyre beljebb ment. Míg meg nem látott valami kis városhoz hasonlót. Az építmények magassága fele akkora volt mint ő. Sugi éppen kint volt és meglátta a hatalmas fekete ember alakot és rémületében befutott a házába. Majd mindenki aki kint volt és körbenézett befutott valahova. Remi az otthonából figyelte a fekete alakot. Rájött, hogy ez a fekete árny nem más mint akivel pár éve beszélt így odaúszott az ember fejéhez. Remi ekkor megszólalt, hogy menjen innen mert a hozzá hasonlóak félnek tőle és megkérte, hogy ne beszéljen róluk senkinek mert nem szeretik ha zavarják őket. A fiú csak annyit kérdezett, hogy milyen állatok ők és a válasza az volt, hogy nem vagyunk állatok. A fiú pedig megkérdezte, hogy személy szerint neki mi a neve.Remi megmondta a nevét majd újból megkérte a fiút, hogy menjen el. Tudta a fiú, hogy az állatok félnek azoktól a dolgoktól amik nagyobbak mint ők ezért elúszott. Mikor Remi visszament a városába minden társa ujjongott és Remi nevét kántálták mint a megmentőjüket. Sugi pedig félre húzta őt és elmondta neki, hogy szerinte azért tudott komunikálni ezzel a fekete alakkal és a korábban említett nyuszival mert a fején lévő három karikából az egyik az a különböző nyelveken szólás a másik az alkalmazkodást segíti és a harmadikra még nem jött rá, de dolgozik rajta. Remi így arra a következtetésre jutott, hogy azért mert különbözik másoktól nem rosszabb mint ők sőt így különleges ahogy van.

Reider-Tabáni Erzsébet

A könnyek óceánja

Az emberek nyüzsgő világától távol, ott, ahol az óceán égszínkék és a lenyugvó nap sugarai csillámló aranyfényt festenek a víztükörre, volt egy aprócska sziget. A szigetet homok vette körül és csupán egyetlen hegy magasodott rajta. De bármennyire is vonzó volt a szemnek a kicsi sziget, még az élőlények is messze elkerülték. Kristálytiszta vizében nem úszkáltak halak, partjainál nem hevertek kagylók és még a madarak sem raktak fészket a fákon.

Egyszer azonban egy vándormadár tévedt a vidékre, aki nagyon elfáradt a hosszú útja során és kénytelen volt megpihenni a szigeten. A madár leszállt a parton és mélységes szomorúság költözött a szívébe. Nem értette, mi történhetett, hiszen az előbb még boldogan repült új otthona felé, most pedig ereje sem volt ahhoz, hogy felszálljon. Miközben bánatosan sétált a parton, hangokat hallott mindenhonnan, de nem látott senkit, akitől származhatott volna. Kis idő elteltével feltűnt egy lány, aki nehéz vödröket cipelt a vállán, amelyek tartalmát az óceánba öntötte.

A madár odarepült a lányhoz és megkérdezte tőle, hogy mi ez a hely, ahol leszállt és miért érzi magát itt ennyire nyugtalanul?

A lány elmesélte, hogy a szigeten magasodó hegy tetején él magányosan. A hegy belsejében pedig egy különös forrás ered, amelyet az emberek fájdalma táplál. És ő naphosszat azon dolgozik, hogy az fájdalmakból született könnycseppeket összegyűjti és vödrökben hordja el. Némelyik vödör nagyon nehéz, mert a könnycseppek, amelyek benne vannak, olyan emberektől származnak, akik nagyon nagy szomorúságot éltek át. A lány soha sem tud pihenni, hiszen az emberek mindig szomorkodnak valami miatt, és ha sírnak, akkor bizony a vödrök gyorsan megtelnek. Ezeket aztán a vállára veszi és a hegyről egészen a nagy vízig cipeli, ahol a többi szomorú könnycsepp is lakik. Ezért hívják ezt a helyet a Könnyek óceánjának.

  • És miért csinálod ezt? - értetlenkedett a madár.
  • Mert senki más nem csinálja, és ha én sem tenném, akkor az emberek folyton csak sírnának, hiszen ha minden könnycseppjük ott maradna fent a hegyen, sohasem találnának vigaszt. - válaszolta a lány.

Ugyanis a víz elviszi a bánatot, és amikor a könnycseppek összekeverednek a napfényben fürdőző, energiával telt vidám vízcseppekkel, hátrahagyva szomorú környezetüket, meghozzák gazdájuk számára a vigaszt is. Mindegyik bánat nehéz, és idő kell ahhoz, hogy újra örömmé és vidámsággá változzon.

  • De miért van ez a szomorúság a szívemen és milyen hangok gyötörnek szüntelenül? - kíváncsiskodott tovább a madár.
  • Tudod kismadár, minden könnycsepp tárolja gazdája bánatát. A madarak és a halak pedig hallják, hogy a könnycseppek miről mesélnek. Fájdalmakról, csalódásokról, veszteségekről. Ezt hallod te is és ezért vagy olyan szomorú.

A lánynak még sohasem volt társasága, így nem tudta mit is kezdjen a madárral. Csak folytatta tovább a munkáját. Visszatért a hegyre és a madár vele tartott. A madár látta a forrást és a sok-sok vödör könnycseppet, amit még a lánynak el kell cipelnie. Közben pedig a nap is a végéhez közeledett. Csodálatos színek kíséretében nyugovóra tért.

A madár összekuporodott egy kisebb fedett helyen, hátha így nem hallja meg a könnyek szavát, de hiába, a fájdalmak suttogása erősebbnek bizonyult. A madár nem aludt az éjszaka, csak nézte, ahogy a lány csendben teszi a dolgát. Nem győzte csodálni, hogyan bírja ezt egyedül és elhatározta, hogy itt marad vele. Segíteni szeretne, hogy a lány ne egyedül cipelje ezt a terhet.

Pirkadatkor beszélt is a lánnyal, de a lány elutasító volt.

  • Nem maradhatsz itt csak azért, hogy nekem segíts! Vissza kell menned oda, ahová tartozol! - mondta a lány.
  • De nem tudnálak itt hagyni! - válaszolta a madár.
  • Kedves kismadár! Ne aggódj miattam! Hidd el, csak annyi teher nehezedik rám, amennyit elbírok. Nekem az a feladat jutott, hogy segítsek vigaszt találni az embereknek. Rád viszont bizonyára más sors vár. Menj, és keresd meg!

A madár nem vitatkozott a lánnyal, inkább beletörődött abba, hogy mennie kell. Megegyeztek, hogy a következő vödör kiöntésénél elbúcsúznak egymástól. Amikor elérkezett a pillanat, a madár felrepült a magasba, a lány pedig hosszan nézte, ahogy a kismadár minél távolabb száll, míg végül eltűnik a horizonton. A lány így búcsúzott tőle:

Drága kismadár!

Repülj hát, vissza se jöjj!

Ne búsulj miattam,

Mert a bánat újabb könnyeket sző!

Inkább légy vidám,

És szállj szabadon!

Bánat helyett,

Öröm kísérjen utadon!

PATAKY TÜNDE

Mesélj még Mormogó!

Egyszer Nóri épphogy elindult az iskolába, amikor Mormogó a könyvespolc legfelső polcán ücsörögve, nagy hangon rázendített:

Megérkezett hozzánk Oszkár,

Félhetnek a játékok már!

Kismackó félbehagyta a dudorászást a polc túloldalán, és Mormogó felé fordult. Még egy kicsit kalimpálgatott a lábaival, aztán azt is abbahagyta, és előre hajolt, hogy jól hallja őt az öreg maci:

- Várj egy kicsit azzal a versikével, amíg odaérek! - kiáltotta, és a könyvek tetején gyorsan átmászott barátja mellé.

Mormogó nem hallotta meg Kismackót, csak kántált tovább:

Igaz, hogy még csak két hetes,

Azt gondolja, félelmetes!

Akkor hagyta csak abba, mikor észrevette, hogy Kismackó mellé kuporodott.

- Nem is érdekel téged, hogy kiről szól a versem? - kérdezte az öreg maci, mintha eddig is egymás mellett ücsörögtek volna.

- Tudom, hogy mind olyan játékról szól, akik régen itt laktak a szobában. - válaszolta Kismackó.

- Bizony! Akkor Nóri még óvodás volt, és játszott velünk. - mondta Mormogó.

- Elölről szeretném hallani a versikét! - ismételte meg hangosabban Kismackó, hogy Mormogó végre meghallja:

Mormogó nagy levegőt vett mielőtt újra belekezdett volna a versbe, de aztán más jutott eszébe:

- Először inkább mesélnék erről a játék állatról:

- Jól van, először mesélj, csak közben nehogy elfelejtsd azt a verset. - mocorgott Kismackó türelmetlenül Mormogó mellett.

Mormogó gyakran megfeledkezett már mindenféléről, amiért egy kicsit szégyellte is magát, és nem szerette, ha más is észreveszi. Némi sértődöttséggel hangjában ezért így válaszolt: - Nem felejtem el!

Mancsait keresztbefonta pocakján, aztán mesélni kezdett:

Nóri egyszer játék oroszlánt kapott ajándékba, akit rögtön el is nevezett Oszkárnak.

Mindegyikünk irigyelte az új állatkát, mert attól kezdve csak vele játszott.

Egyik este a legalsó polcon csinált Nóri egy kis helyet, és miután nagy puszikat nyomott két oldalról az oroszlán pofijára, beültette a többiek közé. Ahogy kilépett a szobából, Oszkár elordította magát, de olyan hangosan, hogy még a szoba falai is beleremegtek:

- Én vagyok az állatok királya, a félelmetes oroszlán! - és körül jártatta nagy, kék szemeit a szobán.

Kismackó csodálkozva kérdezte: - Van az állatoknak királya?

- Pont ezt kérdezték egymástól a játék állatok is! - válaszolta Mormogó, aztán közelebb húzta magához Kismackót, és hozzá tette: - Figyelj ide, mert folytatom a történetet:

Csodálkozva néztek egymásra az állatok, mielőtt a középső polcról Sün Sára megszólalt:

- Te lennél az állatok királya? - kérdezte, és elmosolyodott, amit persze Oszkár nem láthatott a legalsó polcról.

- Én, bizony! - válaszolta Oszkár, és, hogy félelmetesebbnek tűnjön, még a mellkasát is kidüllesztette.

Jenő, - akiről senki sem tudta, hogy milyen állat lehet, - a szoba túlsó feléből nézte, nézegette az oroszlánt, aztán odasétált hozzá.

- Nem vagy te egy picikét kicsi ahhoz, hogy király legyél? - kérdezte, és megsimogatta a feje búbját.

Oszkár meglepődve hátrább lépett a polcon.

Eközben Maki majom a függönyön hintázott, de hirtelen elfogta a kíváncsiság, ezért gyorsan leugrott róla, hogy odasiethessen az új játék állathoz:

- Hi hi hi! - vihogott! Még, hogy te király lennél! Hiszen egy kicsit sem vagy félelmetes! Ha van az állatoknak királya, annak hatalmasnak kell lennie! Nézd meg, még én is nagyobb vagyok nálad. Hogyan lennél pont te a király! - mondta, és összemérte magát Oszkárral. - Egy fejjel alacsonyabb vagy nálam!

Az oroszlán zavartan dadogott:

- Nem lehet mindenki olyan, olyan, olyan óriási, mint te! - és szép lassan Panka cica háta mögé húzódott.

Odanyargalt kíváncsian Ló Lajos is, és elnyihogta magát:

- Gyere elő te állatok királya, hogy jobban megnézhesselek!

- Nem merek! - motyogta Oszkár ijedten, Panka cica mögül.

Ekkor érkezett meg Sün Sára, a kisfiával Ödönkével:

- Gyere, Oszkárka, melegítettem vacsorára egy kis tejecskét. Idd meg nálunk. - mondta kedvesen, aztán

kézen fogta Ödönkét is, meg az oroszlánt is, és hazasétált velük. - fejezte be a történetet Mormogó.

- A verset nem felejtetted el? - kérdezte izgatottan Kismackó.

Mormogó nem válaszolt. Fejét a magasba emelte, és ütemesen bólogatva már mondta is:

Megérkezett hozzánk Oszkár,

Félhetnek a játékok már!

Igaz, hogy még csak két hetes,

Úgy gondolja, félelmetes.

Azt üvölti: - Hé, te gyáva!

Itt az állatok királya!

Összenéznek az állatok:

Ilyen királyt nem láttatok!

Kis oroszlánt csitítgatják,

Buksi fejét simogatják.

Nem félünk mi semmiképpen,

Maradj nálunk vendégségben!

Tejecske van vacsorára

Idd meg bögréből, Oszkárka!

- Mesélj még! - mondta Kismackó, ahogy a vers végére ért Mormogó.

- Várj már te medvebocs! Egy kicsit pihenek, aztán gondolkodom, kiről is mesélhetnék még neked.

Kismackó csalódott képet vágott, mikor Mormogó az oldalára feküdt, és becsukta a szemét.

- Ugye nem fogsz most aludni? - kérdezte reménykedve.

- Csak elheveredek. - válaszolta Mormogó, és párna helyett, az egyik mancsát a feje alá dugta.

Kismackó arra gondolt, hogy amíg szép lassan elszámol tízig, Mormogó biztosan kipiheni magát.

Amikor kiejtette magában, hogy tíz, rögtön megszólalt:

- Már sokat pihentél!

- Ugyan! Még csak most helyezkedtem el. - válaszolta, miközben résnyire nyitotta a szemét. - Várj még egy kicsit!

Kismackó várt egy kicsit, aztán fészkelődni kezdett.

- Mikor pihened már ki magad? - kérdezte, miközben kalimpáló lábait a polc széléhez ütögette.

- Látom, nagyon türelmetlen vagy! - tápászkodott fel Mormogó, és a hátát visszatámasztotta a könyveknek.

- Kiről is meséljek! - gondolkodott, aztán a homlokára ütött. - Tudom már! Fülöp nyusziról, mert most egy kicsit hasonlítasz rá.

Kismackó nem tudta eldönteni, hogy ez jót, vagy rosszat jelent, ezért zavarában pislogott egyet-kettőt.

Ő is a mögötte lévő könyveknek támaszkodott, és várta a történetet.

Fülöp nyuszi is itt lakott velünk a szobában, csak senki sem tudta, hogy pontosan hol, mert itt is, meg ott is látták. - mondta Mormogó, aztán megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta:

Minden reggel Bárányanyó találkozott először vele, akitől azt kérdezte:

- Mikor készül el a reggeli?

Miután elfogyasztotta, még a száját sem törölte meg, úgy futott tovább az ébredező játék állatokhoz:

- Mikor játszunk már? - kérdezte tőlük.

Később meg így türelmetlenkedett:

- Mikor játszunk valami mást? És, ha a játszótársának nem volt kedve mást játszani, már futott is tovább.

Ott sem maradt sokáig, csak futkosott körbe a szobában, és mindenkitől azt kérdezgette:

- Mikor? Mikor? Mikor?

Egy alkalommal hozzám is odafutott, és megkérdezte:

- Mikor jön már haza Nóri az óvodából, hogy vele játszhassak inkább!

A válaszom meg sem hallotta, mert addigra messze járt.

Nóri ahogy hazaérkezett, inkább azt kérdezte tőle:

- Mikor fogunk már vacsorázni?

Miután megkapta Nóritól a játék vacsorát, rögtön más érdekelte:

- Mikor lesz reggel, hogy megint játszhassunk? - kérdezte mindenkitől, amerre csak futkosott.

- Hagyd már abba! - mondták a játékok, és befogták a fülüket, de hiába, mert soha nem hagyta abba! Mindig valami mást szeretett volna, mint ami éppen akkor történt. - mesélte Mormogó.

Egy napon elhatározták a játék állatok, hogy ezen túl ők kérdezgetik Fülöpöt mindenféléről:

- Mikor tanulod meg, hogy reggelizés után szalvétába töröld a szád?

- Mikor játszol végig egy játékot?

- Mikor költözöl be valamelyik zugba, hogy te is lakj valahol?

- Mikor hagyod abba a futkosást?

- Mikor fejezed be a kérdezősködést?

- Mikor? Mikor? Mikor? - kérdezgették, ahányan csak összetalálkoztak vele.

Fülöp nyuszinak zsongott a feje, ahogy hallgatta a többieket. Befogta a fülét, és elkullogott a szoba egyik sarkába, onnan kiabálta:

- Mikor hagyjátok abba?

Ahogy befejezte Mormogó a történetet, szeme sarkából Kismackóra sandított.

Kismackó hallgatott, mert magára ismert, és egy kicsit szégyellte. Rövid idő múlva azért mégis megszólalt:

- Mikor mondod el a verset Fülöp Nyusziról?

- MIKOR? MIKOR? - kérdezett vissza Mormogó. - Hát most:

VITÓSZKI ESZTER (tanuló, Budapest)

Az eredet?

- Nagyi, nagyi, mesélj valamit!

- Rendben van, drágám! Képzeld el, hogy élt egyszer egy majomcsorda. De ezek ügyetlen majmok voltak ám, nem tudtak fára mászni. Sem indákon átlendülni, sem egyenesen járni. Ezek a majmok mindössze egyetlen dolgot tudtak csinálni, és az nem más volt, mint a földön görnyedten a kezüket is használva járni. Egyszer aztán híre ment, hogy egy varázsló költözött az egyik közeli erdő legmagasabb fájának gyökerei között elterülő üregszerű barlangba. A majomfalka vezetője Making, két hűséges majom társaságában felkerekedett, hogy megkeresse e híres-neves Varázslót.

- Mit kérünk majd tőle, ha tényleg tud varázsolni? - Kérdezte Makiki, az egyik majom.

- Azt, ami ahhoz szükségeltetik, hogy a Majmok váljanak az erdő, és a világ uraivá. - Válaszolta Making.

- És ez micsoda? - Kérdezte óvatosan Makoka, a másik kísérő.

- Ennyire ostobák vagytok? - Mennydörögte Making, mire a másik kettő alázatosan meghunyászkodott, és nem szólottak többet.

Másnap folytatták az útjukat, hogy felkeressék a Varázslót, akiről úgy hírlett, bármire képes. Délután négy óra tájékán érkeztek el a másik erdő szélére, és ekkor meglátták, azt a hatalmas fát, amiről az erdőjükben beszéltek.

Bizonyára annak a tövében trónol a Varázsló is - gondolták a majmok.

Ám mint említettem korábban, ügyetlen, és buta majmok voltak ezek. Amint beértek az erdőbe, rögtön eltévedtek. Ekkor Making ráparancsolt Makikire, hogy kérdezzen meg egy mókust, merre van a legmagasabb fa. Makiki megkérdezte a mókust, aki segítőkészen útba igazította őket. Egész éjszaka megállás nélkül haladtak előre a mókus által mondott útvonalon, mígnem másnap dél tájt megérkeztek a Varázsló odújához. Kopogtattak egyet a fatörzsön, mire pár pillanat múlva egy süveg bújt elő a gyökerek között megbújó üregből. Aztán megjelent egy fej, amelyet sűrű ősz haj keretezett.

A Varázsló volt az.

- Nocsak, nocsak... - mondta a Varázsló. - Micsoda meglepő fordulat. Majmok... Ki gondolta volna? - Motyogott folyamatosan a bajusza alatt.

Making szólásra nyitotta a száját:

- Azért jöttünk, mert úgy hírlett, maga képes bármire. - Mondta Making.

- Ez ebben a formában nem igaz, de valóban. Sok mindenre képes vagyok. - A majmok nem értették, ezeket a cifra mondatokat, és ettől csak jobban csodálták a Varázslót.

- Szeretnénk két lábon járni, kézzel enni, fára mászni, és indákon átlendülni... Képes erre? - Kérdezte Making.

- Azt hiszem, van egy szer, ami segíthet... - dörzsölte meg a homlokát a Varázsló. - Jöjjenek be! - Intett.

A majmok követték.

- Mint minden varázslatnál, ennél is lesznek jó, és rossz következmények. A jók bizonyára azok, amiket kedves majom barátom, említett, a rosszak viszont... - de Making közbe vágott.

- Nem érdekelnek a rossz következmények! Adja be a szert, és varázsoljon! - Követelte.

- Kötelességem felhívnom a figyelmet a rossz velejárókra. - Mondta a Varázsló. - Ha beveszik a szérumot, képesek lesznek felegyenesedve járni, és összefüggően gondolkodni, indákon átlendülni, és kézzel enni, de - emelte fel a mutató ujját - a rossz elkerülhetetlen velejárója a jónak. Fogékonyabbak lesznek a betegségekre, járványokra, nem ehetnek majd nyers húst, és minden bizonnyal csökkeni fog a tekintélyük az állatvilágban. - Sorolta a Varázsló, de a majmok mindezt meg sem hallották.

- Kérjük a szérumot! - Parancsolta Making.

A Varázsló megadóan sóhajtott, majd átadta a fiolákat a zöld színű folyadékkal.

- Itt van, a társaiknak is egy adag. Vigyék el nekik. - Mondta, majd csak ennyit dörmögött. - Én szóltam előre...

Making gondolkodás nélkül felhörpintette a zöld italt, majd továbbadta Makikinek, aki Makokának továbbította. Making abban a pillanatban érezte a változást, amint a szer lecsordult a torkán. A szíve szaporán vert, érezte amint a csigolyái mentén a gerince kiegyenesedik, a válla kiszélesedik, és a karjai a teste mellett lógtak. Végignézett magán, és úgy érezte, a kezével képes lenne egy hangyát is megfogni, olyan finom mozdulatokra is képes lenne.

Amint a majmok kiléptek az üregből, a Varázsló mögött megszólalt egy hang.

- Ugye tudod, hogy ezzel nagy hibát követtél el?

- A saját bőrükön kell megtapasztalniuk, hogy nem játék emberré lenni. - Mondta a Varázsló.

- Attól tartok a mi bőrünkkel is játszanak. - Válaszolta a hang, mire a Varázsló hümmögni kezdett.

A majmok visszafelé menet vígan énekeltek, és pompásan érezték magukat. Egyik pillanatban reccsenést hallottak a mögöttük lévő bokor mögül, aztán meglátták, amint egy róka a szájában tartotta azt a mókust, amelyik oly kedvesen útbaigazította őket. A mókus könyörgően nézett a majmok felé, és Makiki már meg is indult a róka felé, de Making rákiabált.

- Ne! Az a róka ránk is veszélyt jelent. Menjünk inkább! - Mondta Making, és tovább indult. Makiki és Makoka követte, otthagyva a fájdalmasan vergődő mókust a róka szájában. Making fejében egy gondolat fogalmazódott meg.

Inkább egy mókus, mint én.

Amikor visszaértek a saját erdőjükbe, a majomfalka öröméljenzésben tört ki, mikor meglátták a két lábon járó társaikat.

- Győzelem! - Kurjantotta Making, és a kezét magasba emelve meglóbálta a zöld szérumot. A majmok artikulálatlanul röhögtek.

Aztán sorban az egész csorda bevette a szert.

Mindegyik majom elégedetten csodálta új külsőjét, és fára mászva tesztelték, hogy valóban tudnak-e indákon átlendülni, amikor is Móki jajveszékelve rohant be a tisztásra.

- Segítség, segítség! - Kiabálta a mókus, aki a majmok jó barátja volt, és ha bajt látott, vagy veszélyt észlelt mindig szólt nekik. - Maprince serege közeledik! - Jajveszékelte.

A tisztáson megfagyott a levegő. Maprince nevének említése minden majomban félelmet keltett. Ő volt ugyanis Making gonosz és ádáz fivére, és egyben a majomfalka legnagyobb ellensége. Making ráparancsolt a majmokra, hogy rejtőzzenek el a fák között, míg ő, Makiki és Makoka a tisztáson maradt, és Mókinak hála felkészülve várták Maprince megérkezését. Nem is kellett sokat álldogálniuk, mire Maprince alakja kirajzolódott a távolban. Négy lábon ügetve közeledtek.

Én jobb vagyok, mint ő.

- Making! - Kiáltotta az idősebb fivér.

- Nocsak, Maprince! Mit keresel erre?

Maprince végigmérte testvérét, és azonnal tudta, hogy mi is történt. A harag és a gyűlölet bombaként robbant ki belőle.

- Mit tettél? Mit tettél? - Ismételte. - Hogy mehettél el oda? - Maprince pontosan emlékezett, hogy mikor apjuk meghalt, magához hívatta két fiát, és csak ennyit mondott: Ne bízzatok senkiben, aki olyat kínál, amink nekünk nem lehet! - Békével érkeztem, de te ocsmány cselekedeteddel, és kapzsiságoddal meggyaláztad az utolsó kérését! - Dühöngött Maprince.

Aztán még mielőtt Making bármit tehetett volna, odalépett Makokához, és kitekerte a nyakát. Makoka teste rongybabaként hullott a tisztás harmatcseppes füvére.

- Ezt azért, hogy tudd, bevehetsz akármilyen varázsport, nem válhatsz úrrá, mert a halállal te sem dacolhatsz! - Mennydörögte Maprince, majd megfordult, és majomszolgái kíséretében kivonult a tisztásról.

Making lenézett Makoka ernyedt testére, és lelkében olyan harag ébredt, amelyet a világ még nem látott.

Bosszú.

Csupán e szó kavargott a lelkében.

Making bosszúja ezúttal nem hirtelen fellángolás volt gyűlölt fivére ellen. Immáron semmi más célja nem volt az életének, csak az, hogy végezzen testvérével, és egyesítve a két majomcsordát, az erdők uraivá váljon.

Pontosan három évvel később Making és a csordája, készen állt a harcra.

- Makokáért! - Kiáltotta Makiki, majd nekiindultak az erdőnek, hogy legyőzzék Maprincet.

Az összes majom összecsapta a tenyerét, és vadállat módjára nyomulni kezdett előre az erdőben. Mart valóban azok voltak.

Vadállatok.

Making fejében összegyűlt az összes sérelem, amit Maprince okozott neki, még gyerekkorukban, aztán amikor Maprince vált a vezetővé az apjuk halála után, és őt csak úgy kitagadta a falkából. Emlékezett arra, hogy a semmiből kellett ezt az ádáz és erős seregét összekovácsolnia, és ekkor elárasztotta a büszkeség.

Hosszú vonulás és törtetés után elérkeztek Maprince várához. Makingnak előre megírt támadási stratégiája volt, minden eshetőségre fel volt készülve, Maprincenek esélye sem volt öccse ellen. Amikor kilépett a fák közül, és meglátta, hogy Making serege az egész tisztást körbe vette, megadta magát. Letérdelt és az ég felé emelte az elülső lábait. Making már alig emlékezett arra, hogy valaha ő is így nézett ki.

- Győztél... - suttogta Maprince. - Megadom magam, csak nem bántsd a falkámat. - kérte.

Makingban féltékenység ébredt.

- Nekem kellett volna a falkádnak lennem! De te kidobtál, mint egy korcs kutyát! - Dühöngte Making. - És képtelen voltál elfogadni, hogy mégis sikerült új családot szereznem magamnak! Ismerd el Maprince, hogy jobb vagyok nálad! Ismerd el, hogy nekem kellett volna vezetővé válnom apa halála után! - Tajtékzott Making.

- Neked nem családod van, hanem szolgáid! És azért dobtalak ki, mert már akkor is velejedig romlott voltál. Megölted az apánkat Making, nem várhattad, hogy azok után egy fedél alatt éljek veled!

- Csak ismerd el, hogy irigykedsz rám! Mert nekem van valamim, amid neked soha nem lesz! - Vigyorogta gonoszul Making.

- És pedig? - Szűrte a fogai között Maprince.

- Hatalmam!

Maprince fuldokolva felröhögött, mire Making végtelen haragra gerjedt. Gondolkodás nélkül lépett oda fivéréhez, és miközben az örömtelen hangon nevetett kitekerte a nyakát. Pont, mint Maprince három évvel azelőtt Makokáét.

Még egy utolsó levegővétellel Maprince ennyit suttogott.

- Gyilkos! - Majd végleg kilehelte a lelkét.

Making mámorosan nézett körbe a körülötte álló majmokon, akik némán bámultak rá.

Ekkor Móki jelent meg az erdő szélénél, és parázsló szemmel nézett Makingra.

Minden idők legnagyobb majomvezetője, Making, egy pillanatig csak értetlenül bámult a jelentéktelennek tűnő mókusra, aztán fennakadt a szeme, és a torkához kapott. Nyálkás, kötélszerű testet tapintott meg. A tisztás körül álló majmok csendben nézték, amint Making fejéből kifutott a vér, és levegő után kapkodott.

- Hányszor mentettelek meg én titeket? - Kérdezte Móki dühtől izzó hangon. - Hányszor? De te mégis végignézted, amint Mókót széttépi egy róka. Könyörgött nektek, de te nem segítettél neki! - Kiabálta a mókus. - És ne hidd, hogy csak mert ember vagy, bármit megtehetsz! Mert a halállal nem dacolhatsz! - És abban a pillanatba a Making nyaka köré tekeredő kígyó egy utolsó szorítással megroppantotta Making nyakát, aki ernyedten a földre zuhant.

- Nem engedem, hogy az én bőrömet is megégesd! - Sziszegte a kígyó. - Mi már ezer éve is éltünk, és ezer év múlva is élni fogunk. De az embereknek nincs maradása egy tiszta bolygón! - Muzsikálta a hang, aztán letekeredett Making puha nyakáról, és a száraz fűben elsiklott. A majmok nem mertek közelebb menni Makinghoz. Habár tudták, hogy halott, mégsem mertek.

Maprincet még aznap elföldelték, Makinget pedig a folyóba vetették, hogy mihamarabb messze kerüljön tőlük. Makikit választották a következő vezetőnek, és hiába határozta el, hogy ő másmilyen lesz, mint Making, túl sok időt töltött vele. Távolról sem volt oly kegyetlen, mint elődje, de emberből volt ő is...

- Ébren vagy még drágám? - Kérdezte a nagymama. De a kislány már szerencsére az igazak álmát aludta, és remélhetőleg minél kevesebbet hallott ebből a meséből.

Ami talán nem is csak egy mese.

Szalay Hajnalka

Pihécske

Egyszer volt, hol nem volt......Volt egy szép folyóparti rét, tele vadvirágokkal. Volt közöttük sok pitypang is. A sok pitypang között pedig volt egy szál, amelyik a többiektől kicsit távolabb nyílt, itt ugyan gyakran melege volt, mert a napocska jobban simogatta, mint társait, és kicsit egyedül is érezte magát, de az ő helye esett legközelebb a folyóhoz, így ő láthatta legjobban mi történik a nádasban és a vízen. Közelről figyelhette a délceg hattyú fiú és a kecses hattyú lány találkozását, és szerelmük kibontakozását. Annyira szimpatikus volt neki ez a hattyú pár, hogy alig várta, hogy sárga virágszirmai helyén előbújjanak fehér pihécskéi, és így legalább miattuk kicsit közelebb érezheti majd magát a hófehér, karcsú nyakú, méltóságteljes madarakhoz. A méhecskék már körbe búgták a rét virágait, lábacskájukkal a pitypangot is megcsiklandozták. Eközben kedvenc hattyúi, fészket építettek, családot alapítottak. A hattyú lány naphosszat és éjszakákon át melengette a tojásokat, amelyek még nem akartak kikelni. A hattyú mama egyre izgatottabban várta, hogy kicsinyei kibújjanak a tojásokból. Annál is inkább, mert a tojásokon ülve nem tudott segíteni párjának az élelem keresésben, és így a hattyú papának egyedül kellett gondoskodnia kettőjükről. A kis pitypang nagyon drukkolt nekik, és ő is kíváncsi volt már a baba hattyúkra. Egyik reggel arra ébredt, hogy sárga szirmai helyett fehér pihékben pompázik, nagyon elégedett volt a szinte áttetsző, légies pihéivel. A többi vadvirág Pihécskének hívta, és Ő örült ennek. Nyugodtan, csendesen, a hattyú fiókák kikelésére várva teltek a napok.

Az egyik derűs délelőtt egy anyuka sétált le a rétre két év körüli kisfiával. A kisfiú először letotyogott a folyó partra, majd visszafordulva megakadt a szeme a pitypangon, és vidám hangján elkiáltotta magát: "pitypa". Anyukája követte a kisfiú tekintetét, és mosolyogva kérdezett vissza: "pitypangoljunk?" Amikor édes párnás kezecskék nyúltak felé, a pitypang akkor kezdett el aggódni azon, hogy valószínűleg a pitypangolás valami olyasmit jelent, aminek a végén nem biztos, hogy ő is jól érzi majd magát. A kisfiú leszakította a pitypangot, majd szájához emelve, komolyan odafigyelve csücsörített, és kicsit nyálasan próbált ráfújni. Az anyukája a feje fölé hajolt, és onnan egy erős fújással rásegített. Ekkor a pitypang pihéi szerte-szét repültek. Ő azonban nem érzett fájdalmat, vigasztalta a kisgyerek örömteli, tiszta kacagása. Ettől a nevetéstől boldogság járta át a pihéket. Az egyik pihécske a többitől elszakadva a folyó felé lebegett a szélben. A folyó szélén, a nádasban aztán szépen elkezdett ereszkedni, majd leszállt a hattyúfészek szélén. Pihécskét nyugodt elégedettség járta át. Elszakították a többi pihétől, az otthonától, de mégsem csüggedt. Most már a fészek szélén lebegve közvetlen közelről figyelhette a hattyú család életét.

Egyre nagyobb kíváncsisággal kémlelte a tojásokat, várta a hattyú babák érkezését. A hattyú mamán egyik délután elhatalmasodott a türelmetlenség, és úgy érezte, már olyan régóta ül a tojásokon, hogy ha nem úszik egy kört, teljesen elgémberednek a tagjai és nem tud majd mozdulni. Óvatosan elhagyta a fészket, de végig azt figyelte a szeme sarkából. A nádasban settenkedő vízipatkány csak erre várt, fürgén odasietett a tojásokhoz. Pihécske kétségbeesetten gondolkodott hogyan tudná felhívni a figyelmét a veszélyre, de addigra a hattyú mama is észrevette a fészekrablót. Még éppen időben érkezett vissza, mérgesen sziszegve, erős csőrével fejbe kólintotta a patkányt, aki sajgó fejével ijedten sietett menedéket keresni. Hattyú mamát felizgatta az eset, ugyan elhárította a fenyegetést, de időbe telt, amíg megnyugodott. Pihécske is riadtan kémlelt körül minden gyanús hangra. Már kezdett pánikba esni, amikor furcsa kopogás és repedés hallatszott, de aztán megnyugodott, amikor azt látta, hogy hattyú mama ösztönösen arrébb helyezi a testsúlyát a tojásokról. Hattyú papa is időben ért haza, így együtt örülhettek a kikelő fiókáknak. Nagy szeretettel figyelték a csipogó kis gombócokat, akik nem hasonlítottak rájuk, mert nem fehérek, hanem szürkék voltak, de ez semmit nem vont le a bájosságukból. Négy hattyú baba nyújtogatta kíváncsian a nyakát, hogy felfedezhessék, hogy a tojás belsejének zárt, védett világából milyen kinti világ nyílt ki előttük.

Pihécske teljesen el volt ragadtatva a jövevényektől, nagyon aranyosnak találta őket. A kedvence a legkisebb volt, egy kislány. Néhány nappal a fiókák érkezése után, úgy érezte, hogy még közelebb szeretne kerülni a fiókákhoz. Gondolt egyet, és egy szellőt meglovagolva a kedvenc legkisebb lányka hátára repült, és ott elhelyezkedett. Így jobban látta mi történik a kicsikkel. Az egyik napsütéses reggelen egy fekete kutyus sétált a gazdájával a folyó parton. Pihécske már többször látta őket erre, és tudta, hogy ez a kutyus nem bánt senkit. A hattyú szülők azonban egyre nagyobb aggodalommal figyelték, ahogy közeledik a nagy kutya. Idegesen úsztak távolabb a fészektől, hogy eltereljék a figyelmet róla, a kis hattyú babák viszont kíváncsian nyújtogatták a nyakukat, nem láttak még ilyen élőlényt, aki annyira más volt, mint ők. Amikor a kutyus a vízbe gázolt, izgatottan sziszegtek felé a szülők, a fekete bundás azonban csak hűsölést keresett magának a nagy melegben, és a hattyúkra oda sem figyelve békésen úszkált a hűs vizű folyóban. Amíg a fiókák mókásnak találták a kutyust, - különösen, amikor a partra érve megrázta magát, és a vízcseppek csak úgy permeteztek körülötte - addig a hattyú mama és papa csak akkor nyugodott meg, amikor a kutyus és a gazdája tovább sétált.

Hamarosan eljött az idő, és a hattyú babák vízre szálltak. Nagyon élvezték, hogy megtanulhattak úszni. Pihécske is velük örült, a folyópart, majd a fészek után, egy teljesen úgy élmény volt Pelyhecske - így nevezték el a kislány hattyút - hátán utazni. Először még csak a fészek közelében maradtak, elöl úszott hattyú mama azután következtek "libasorban" a kicsik, hattyú papa hátulról őrizte kis családját. A négy fióka közül Pelyhecske volt a legvagányabb, így Pihécskének több kalandban is része volt. Ahogy cseperedtek a kicsik a szülők nagyobb szabadságot adtak nekik, meghatározott távolságokra már egyedül is elúszkálhattak. Lelkükre kötötték, hogy mindig látótávolságon és hallótávolságon belül maradjanak. Pihécske nagy örömére Pelyhecskében nagy volt a kíváncsiság, hogy mindent megismerjen a környezetében, pajkosan úszkált addig, amíg a szülei láthatták. Egyik meleg reggel aztán megpillantotta a fekete kutyust, és elhatározta, hogy jobban szemügyre veszi. Bátran úszott egyre közelebb, annyira közel, mint amilyen közelről még Pihécske sem látta korábban a kutyát. Amikor Pelyhecske már majdnem a kutyus közvetlen közelében volt, az gondolt egyet és a part felé vette az irányt. Pelyhecske pedig nem figyelt arra, hogy már nem látja a családját, igyekezett utána, szeretett volna vízcsepp zuhanyt venni, amikor a kutyus lerázza magát. Nem tudott elég gyorsan úszni ahhoz, hogy odaérjen, de néhány távolra fröcskölő csepp azért csak elérte a csőre hegyét. A kutyus a parton folytatta sétáját a gazdájával, ezért Pelyhecske elhatározta, hogy ha már ilyen közel került, kipróbálja milyen a parton lépkedni. Nem figyelt rá, hogy bizony már látótávolságon kívül került hattyú mama és hattyú papa, csak totyogott a saját kalandja felé. Pihécske aggódni kezdett pelyhes kedvencéért, mert meglátta közelíteni azt a kutyust, aki mindig megkergeti a kacsákat, akik a közelben úszkáltak. A nagy foltos kutya már észre is vette, hogy a kacsákon kívül újabb izgalmas élőlény bukkant fel. Lassan, puha léptekkel közelített. Pelyhecske ekkor érezte meg a veszélyt, ahogy a nagy foltos próbálta becserkészni őt, kétségbeesetten kémlelt körbe, már ő is észrevette, hogy nem látja a szüleit. Megértette, hogy a békés fekete bundással szemben ez a kutya vadászik a madarakra. Kétségbeesett visításba kezdett, pont akkor, amikor a kutya már majdnem felé ugrott, és éppen akkor, amikor a gazdája visszaparancsolta magához. Pihécske megkönnyebbült, amikor a nagy foltos visszatért gazdája lábához, és örömmel látta, hogy Pelyhecske villám gyorsan visszaindul abba az irányba, ahol a családját hagyta, akik szerencsére még hallótávolságban voltak, és már el is indultak keresésére. Mikor végre összetalálkoztak, a szülők először nagyon megszidták engedetlen fiókájukat, azután viszont szorosan odasimultak hozzá, és megkönnyebbültek, hogy nem történt semmi baj.

Pelyhecske attól a naptól, még mindig kíváncsian, de a szabályok betartásával fedezte fel környezetét. Szeretett játszani a testvéreivel, de hamar szerzett barátokat is. Néhány kiskacsával és kisszárcsával vidáman úszkáltak. Bújócskáztak a nádasban, és a parti fűzfa vízre nyúló ágai között. Pihécske nagyon élvezte az életet a kis hattyú hátán, gyakran ábrándozott róla, hogy milyen jó lenne, ha ő is hattyú lehetne. Még a vadvirágos réten hallotta a napvarázslat legendáját. Ezt a varázslatot a napocska kizárólag a vadvirágoknak adja, és közülük is csak a kiválasztottaknak. Azt senki sem tudta, hogy hogyan válhat valaki kiválasztottá. A varázslat lényege az volt, hogy a kiválasztott, az emberen kívül, bármilyen más élőlényként folytathatja mindennapi életét. Több vadvirág társa is nemes virágként, többek között rózsa, gerbera, tulipán formájában szerettek volna pompázni. De Pihécske jól érezte magát pitypangként, elégedett volt alakjával. Még most is élvezte pitypang pihe létét, de azért vágyott arra, hogy hattyú lehessen, hogy Pelyhecske igazi barátjaként legyen részese életének, ne csak megfigyelőként. Ahhoz azonban túl szerény volt, hogy a Naphoz forduljon kérésével.

Pelyhecske hátán hamarosan újabb izgalmas kalandban lehetett része, hiszen ahogy a fiókák szürke színe elkezdett változni, és sejteni lehetett, hogy nem sokára gyönyörű fehér színben pompázik majd a tolluk, elérkezett annak is az ideje, hogy megtanuljanak repülni. Az első ügyetlen szárnypróbálgatások után, nem sokára, szüleik büszkeségére, már rövid kört tudtak megtenni a folyó felett. Pihécske teljesen el volt ámulva ettől a repüléstől, amely más volt, mint a szellőt meglovagolva lebegni. Szabad, önfeledtség járta át. Amikor már mind a négy hattyú gyerek biztosan tudott repülni, azt tervezte a hattyú család, hogy az öt nádcsoporttal arrébb élő ismerősöket látogatják meg. Az út előtt, Pelyhecske testvéreivel a folyóparton készülődött. Pihécske szerette, ahogy Pelyhecske a tollai igazgatása közben őt is megbirizgatta a csőrével. Néhány szárnycsapkodó bemelegítés után már indultak is a nagy útra. Ez alkalommal egyre magasabban szálltak, ilyen magasságban már a szél is erősebb volt, amely egy hirtelen pillanatban felkapta Pihécskét, elszakítva őt Pelyhecskétől, és egyre messzebb és egyre magasabbra repített őt. Amikor Pelyhecske már csak egy aprócska pont volt a láthatáron, Pihécske elkeseredetten, magányosan lebegett a szélben. Tudta, hogy rajta már csak a napvarázslat segíthet. Összeszedte hát minden bátorságát, és a következő szellőt meglovagolva egyre közelebb került a naphoz, és egyre erősebben gondolt rá, hogy bárcsak hattyú lehetne. Azután már csak a tündöklő fényességet érzékelte. És a fényesség után a mély sötétséget.

Úgy érezte sok idő telt el így, majd hirtelen tojás repedésére emlékeztető hangot hallott, és Pelyhecske szerető, érdeklő tekintetét látta, ahogy ránéz. Rá, éppen akkor kikelt legkisebb fiókájára, Pihécskére.


Jelige: Csinosomdrága

Zümmög a méhkas

A nyári vakáció úgy elröpült, mintha csak beköszönt volna néhány kósza pillanatra, hogy "Halihó! Itt vagyok, ragyogok!". Aztán se szó, se beszéd, vette a kalapját, és odébb is állt.

A kora szeptemberi fények immár az ősz jövetelét hirdették lágyan, szelíden, s aranyszínű köntösbe burkolták a még békésen szundikáló kisvárost. Vihar előtti csend honolt mindenütt.

Luca és családja épp közös reggelihez készülődött. A kislány számára ez volt a nap fénypontja. Egy igazi szertartás. Egy harmonikus, vidám, és - hozzáteszem - roppant zajos szertartás. Leginkább is egy színpompás forgószélhez tudnám hasonlítani, mely minden apró zörejt és neszt felkap, ami csak az útjába kerül. Ez a forgószél történetesen nagyon szerette, ha történt valami igazán izgalmas és érdekes a környezetében, mert így minél több és több színnel tudta ékesíteni magát. Egy szó, mint száz, a Losonczi család és otthona olyan volt, mint egy lelkesen nyüzsgő méhkas, mely méhkas úgy tudott zengni, zúgni, zümmögni, hogy az ember hirtelen nem is tudta, hová csöppent. Ezeken a reggeleken meg aztán különösen. Kezdjük talán ott, hogy Bandita, a Losonczi család hűséges, ámde végtelenül rosszcsont labradorja rettenetesen félt a vihartól. Ily módon a derék jószág a vihar első jeleit észlelve rögvest menekülőre fogta a dolgot, s orrával belökve a konyha szúnyoghálós ajtaját, csitt-csatt, dirr-durr, piff-puff, éktelen csörömpölés és égzengés közepette, hangosan vonyítva elbújt a kamrában a felfordult lábasok és meggybefőttek közé. Onnan aztán a Jóisten sem tudta volna kiimádkozni. Nem használt sem a jó alapos fejmosás, sem kedves szó, sem könyörgés, sem pedig kolbász, vagy jutalomfalat. Bandita sem most jött le a falvédőről és bizony átlátott a szitán. A konyhában lázas füttyszó és bugyborékolás kíséretében felforrt a teavíz. Csilingelt a tűzhely órája, azt jelezvén, hogy megfőtt a tojás. Az egész lakást belengte a sülő almáspite édes illata. Édesapa jókedvűen dudorászott kávéfőzés közben, dúdolásával dallamosan követve a kávéfőző kotyogó hangját, míg Döme, Luca öccse a térdén lovacskáztatta Rózit, az egyéves kishúgukat. Nyihaha-nyihaha-nyihahaha! Prüszkölt élethűen, akár egy vérbeli paripa és közben nagyokat csettintgetett a nyelvével. A kislány láthatóan remekül szórakozott.

Hová vihetem, hölgyem? Kérem, indulás előtt kapcsolja be a biztonsági övét! Felszálláshoz készülődni! - viccelődött a kisfiú.

Döme, szerintem ez nem túl jó ötlet - figyelmeztette Édesanya asztalterítés közben. - Épp most etettem meg.

De hát tetszik neki! Édesanya, nézd csak, hogy mosolyog! Nem lesz itt semmi baj - nyugtatta meg Döme az édesanyját.

Csak várd ki a végét, öcsi! - nevetett Luca.

Hama tu pepe, hama tu pepe! - kántálta Rózi halandzsázva, s Döme hajába kapaszkodva nógatta újdonsült paripáját. Egyelőre olyan sajátos nyelven beszélt, ami a családja számára ismeretlen volt, de a mondandója valószínűleg azt jelenthette halandzsanyelven, hogy "menjünk ki a tanyára, menjünk ki a tanyára!". - Pepelepe hamatupa! Pepelepe hamatupa!- noszogatta kitartóan a bátyját, s közben gurgulázva nevetett. Úgy kacagott, hogy öröm volt hallgatni.

Ding-dong! Ding-dong! Csengettek. Luca - félbehagyva a teafőzést - szaladt ajtót nyitni.

Csókolom, Etelka néni! Hogy tetszik lenni? - köszöntette udvariasan a szomszéd nénit, aki dühös ábrázattal toporgott az ajtóban, s hozzá nagy, kövér viharfelhők gyülekeztek a feje fölött vészjósló mennydörgés kíséretében. Szemlátomást valami nagyon felbőszíthette szegényt. Vagy inkább valaki. Ajjaj. Rosszat sejtek. Bandita nagy pácban van. Már megint - gondolta Luca.

Ó, Etelka néni, úgy sajnálom... valójában Bandita nagyon jámbor jószág és biztos, hogy nem akart ő semmi rosszat... csak nagyon eleven, tetszik tudni... - próbálta védeni a kislány a család kedvencét, de sajnos nem túl nagy sikerrel. Édesanya úgy látta jónak, hogy az asztalterítés ráér, és felmentő seregként tüstént kislánya segítségére sietett. Őszintén bántotta a dolog, hogy Bandita újfent borsot tört a szomszéd néni orra alá. Főként azért, mert a kutyus igazán jó nevelést kapott tőlük, csak - valljuk be - olykor-olykor hajlamos volt elfeledkezni erről. Sűrű bocsánatkérések közepette végighallgatta Etelka néni szidalmait, miszerint Bandita az éj leple alatt galád módon kiásta a néni díjnyertes vöröskáposztáit, és hogy ő nem is kutya, hanem maga az ördög, és most már aztán tényleg betelt a pohár, és igazán tekintettel lehetnének az ő gyenge idegeire. Mikor Etelka néni végzett a heves szóáradattal, Édesanya lelkiismeretesen megígérte, hogy Édesapa reggeli után azonnal megjavítja a deszkakerítést, hogy a derék eb többé ne szökhessen át a néni kertjébe díjnyertes vöröskáposztát lakmározni, és még egyszer elnézést kért tőle Bandita nevében. Megbánása jeléül még egy tányér frissen sült, illatozó almáspitét is felajánlott neki békejobb gyanánt. A kamra felől fájdalmas nyüszítés hallatszódott. Bandita sejthette, hogy vaj van a füle mögött, mert igencsak félt Etelka néni szeme elé kerülni. Tőle talán még a viharnál is jobban rettegett. Édesanyának szerencsére sikerült mentenie szeretett ölebük jó hírét. Biztosította a nénit afelől, hogy Bandita nem született bajkeverő, sem egy ördögfajzat - annak ellenére, hogy valóban nagyon szeret rossz fát tenni a tűzre - de mindezt szeretetből teszi.

Etelka néni kimérten közölte Édesanyával, hogy véleménye szerint az állat meglehetősen furcsa módon fejezi ki a szeretetét és tán jó volna egyszer jól megregulázni; majd kezében a süteménnyel, nagy sebbel-lobbal elviharzott. Édesanya azzal a feltett szándékkal tért vissza a reggeli forgatagba, hogy szeretett kutyájukat most aztán jól ledorongolja. Elhatározta, hogy kivételesen nem fog ellágyulni. De Bandita, aki sikeresen elkerülte az Etelka nénivel való találkozást - immár felszabadultan a veszély elmúltával - farokcsóválva viháncolt a konyhaasztal körül, és bújócska-fogócskát játszott a gyerekekkel. Egyszerűen nem lehetett rá haragudni. Édesanya nagy-nagy szeretettel nézte a családját, a bosszúságát mintha elfújták volna.

Legszívesebben itt és most lefényképezte volna ezt a nem mindennapi életképet, hogy amikor csak kedve támad hozzá a jövőben, bármikor elővehesse és kedvére nézegethesse. Mint egy puha, meleg paplan elöntötte szívét a hála és a boldogság. Elült a vihar. Elvonultak az esőfelhők és immár ragyogóan sütött a nap. A hála meghitt ölelésében Édesanya azon tűnődött, hogy milyen végtelenül szerencsés is, hogy egy ilyen fáradhatatlanul izgő-mozgó méhkasban élhet, ahol mindig történik valami. A következő hétvégére volt kitűzve az immár családi hagyománnyá vált őszi lombhullató kirándulásuk, s mivel a természetjárás mindig is nagy lelkesedéssel töltötte el Lucát és családját, mindnyájan várakozással telve készülődtek az erdei kiruccanásra. Banditával együtt várva várták a pillanatot, hogy végre nekivághassanak a hívogató vadonnak és szebbnél szebb faleveleket gyűjtögethessenek a családi albumba. A gyerekek izgatottan számolták, hogy hányat kell még aludniuk a nagy napig. Még hetet, majd hatot, ötöt, négyet, aztán már csak hármat, kettőt, és hipp-hopp, el is jött a kirándulás napja! Édesanya vezényletével gondosan elkészítették a szendvicseiket, hogyha útközben elfáradnak és megéheznek, legyen finom elemózsiájuk. Megtöltötték frissen illatozó gyümölcsteával a termoszaikat, telepakolták a hátizsákokat, és nyakukba akasztották a fényképezőgépet. Majd' kipukkadtak azok a hátizsákok, úgy megtömték őket mindenféle földi jóval: madáreledelnek szánt olajos magvakkal, szép mosolygós almával, müzliszelettel, csokival és még sorolhatnám. Tán egy egész hadsereg is jóllakott volna ezzel az útravalóval. A túrabakancsok haptákban sorakoztak a küszöbön, alig várták, hogy végre a lábukra húzzák őket és ők maguk is útnak indulhassanak.

Az erdő oltalmazón tárta ki karjait feléjük, s hűséges barátként tekintett a lelkes kis csapatra. Minden apró rezzenése, zöreje ismerősen csengett számukra, hiszen gyakran jártak már kirándulni errefelé, de a fák s falevelek zizegése, a talpuk alatt felkavarodó avar nesze, a madarak trillázása és a patak vidám csobogása újra, meg újra elvarázsolta őket.

Sssss, sssss. Susogtak lágyan a virágok is. Zúgott a szellő, s csak úgy zengett-bongott a berek a szorgos méhek döngicsélésétől. Akár egy erdei hangverseny, csak épp nem zenészek pengették lantjaikat, kalimpáltak a zongorabillentyűkön, húzták a hegedűvonót, s fújták a trombitát, hanem a természet maga. Luca és testvérei imádták, mikor édesapjuk barangolás közben a természet körforgásáról mesélt nekik. Ez a történet volt a kedvencük mind közül.

Édesapa, kérlek, mesélj még! És mi történik télen? A természet is alszik téli álmot? Vagy csak a macik? - záporoztak rá a kérdések.

Nem, természetesen nemcsak a macik, gyerekek. Télen elalszik a természet is. Lehullnak a falevelek, s mint egy nagy fehér dunyha, mindent beborít a vastag hótakaró. Ilyenkor minden elcsöndesedik, téli álomra hajtja fejét az erdő. Tavasszal aztán a természet újjászületik, a fákon előbújnak a rügyek, virágba borulnak a bimbók, s elkezdenek csivitelni a madarak is. A természet felébred hosszú, mély álmából, s a körforgás újrakezdődik.

Miközben Édesapa mesélt, langyos őszi szellő cirógatta arcukat. Bandita vidáman csaholva ugrabugrált az avarban. Örült, mint majom a farkának, hogy végre szabadon legelészhetett. Valahol a távolban egy cinegepár vidám trillája szólalt meg. Tszí-tszí-tszí-tszí. A kórushoz később csatlakozott egy fenyőrigó - azt szajkózva szüntelen, hogy sák-sák, sák-sák - és egy fekete harkály is, akinek éles hangja és messzire elhallatszódó kopácsolása hívta fel magára a figyelmet. Barangolás közben az erdei ösvény mentén a vastag levélszőnyegben egy aprócska kis erdőlakóba botlottak. Első ránézésre úgy tűnt, mint a nagymama egyik puha fonalgombolyagja. És valóban az volt, egy világos kis gombolyag, de hosszú farokkal s tágra nyílt szemekkel. Nagy-nagy kíváncsisággal tekintett a váratlan látogatókra. Éneke lágy volt, csiripelő.

Nézzétek! Egy őszapó! - ujjongtak a gyerekek. - Ó, de milyen aranyos! Ugye megsimogathatjuk?

Csak óvatosan, gyerekek! Ne ijesszétek meg szegényt. Biztos nagyon fél tőlünk - szólt Édesanya halkan.

Üdvözlöm, kedves Őszapó Úr! - köszöntötte Luca suttogó hangon a madárkát, s közben óvatosan térdre ereszkedett előtte. Nem szerette volna elijeszteni. Csak üdvözölni kívánta az erdő e kicsiny, riadt teremtményét. Finoman megköszörülte a torkát és próbált visszaemlékezni a madárhangokkal kapcsolatos ismereteire, melyekre édesapja tanította oly gyakran a családi kirándulások alkalmával.

Szrí-szrí-szrí - szólalt meg őszapó-nyelven és lélegzetvisszafojtva várt.

Szrí-szrí-szrí - felelte a madár, s bizalmasan közelebb tipegett Lucához. Már nem is félt.

Válaszolt! Hallottátok? Most már akkor én is erdei muzsikus vagyok, ugye? - lelkendezett a kislány, s örömében majd' kiugrott a bőréből.

Végéhez közeledett a várva várt őszi lombhullató kirándulás. Az útravaló elemózsia az utolsó morzsáig elfogyott. Kiürültek a termoszok, üresen hevertek a hátizsákok, és nyugovóra tértek - immár talpig sárosan - a túrabakancsok is. A család apraja-nagyja a sok-sok élmény mellett gyönyörűbbnél gyönyörűbb falevelekkel és fényképekkel gazdagodott, melyekkel később tovább színesíthették a tarkabarka családi albumot. A megérdemelt vacsora mellett el is határozták, hogy hamarosan ismét kirándulást tesznek a környező erdőkbe.

Szerintem igazán kár lenne elszalasztani a lehetőséget, nem gondoljátok? Októberben különösen szép színekkel találkozik az ember. Akkor tehát egy hónap múlva? - vélekedett Édesapa. - És mondd csak, te is velünk jössz, öreg fiú? - kérdezte Banditát, aki lelkes horkantással felelt. Még jó, hogy nem akart kimaradni a buliból.

Ezt igennek veszem - s szeretetteljesen megcirógatta Bandita fejét.

Juhhé! Akkor már csak harmincat kell aludni! - kezdte Döme a visszaszámlálást. - Már csak harmincat alszunk és ismét vár a vadon! - lelkendezett, miközben izomláztól sajgó lábát pihentette.

Én is alig várom! Addig pedig szorgosan gyakorlom a madárhangokat - szólt Luca ásítva.

Ipamapa papulapa! - fűzte hozzá Rózi félálomban áldását adva a következő családi kirándulásra. Részéről rendben volt a dolog.


Nimrod Silagi

A sárkányölő hősszerelmes

Egyszer volt hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, élt egyszer egy árva legény és egy szegény lány. Ketten éldegéltek az erdei kastélyban. Óriás szamóca, málna, szeder, ribizli, és áfonya bokrok szomszédságában. A legény egész nap gürcölt megállás nélkül a kertben, a lány viszont ki sem tehette a lábát a toronyból, ha nem akarta magára vonni a tizenkét fejű sárkány haragját. A sárkány éjjel-nappal őrködött a kert és az udvarház felett, és egy percre sem tévesztette szem elől se a lányt, se a fiút. Sosem aludt, hogy egy percre sem téveszthesse őket szem elől. Egy nap a legény megelégelte, hogy őt meg a szerelmét fogságban tartják, a lányt a toronyban, őt az erdei gyümölcsösben, ezért felmászott az égig érő eperfa felhőkbe vesző csúcsán lakó jós Manóhoz, és kifejezte elégedetlenségét.

- Tegyen valamit, Manó uraságom, meg kell törni ezt az átkot. Ez így nem mehet tovább! Meddig kell még tűrnünk?

- Légy, még egy kicsit türelemmel, fiam, a jóslat, hamarosan beteljesül, és kiszabadul a mátkád a fogságból.

- Mikor? Meddig kell még várnom?

- Közeledik már a napja. Nincs messze. Az átok ereje napról napra gyengül.

- Az "1000 éves átok", amit a vén boszorkány szórt rám. Amíg le nem telik az ezredik év, addig nem lehetek együtt a szerelmemmel, mert az átok távol tart tőle.

- A jóslat szerint az 1001. napon ér véget az átok, ami téged és mátkádat sújt, ami ma van. Türelem. Nincs már sok hátra. Ha eddig kitartottál, tudsz még várni egy kicsit.

- Könnyű ezt mondani! Nem lehet felgyorsítani valahogy az idő múlását?

- Nem lehet. De ami késik, nem múlik. Higgy nekem. Együtt lesztek.

- Mindig ezt mondja nekem, és sosem történik semmi sem.

- Majd fog.

Manó uraság elbocsátotta magától a szegény legényt, aki dühében világgá ment. Nem bírt tétlenül egy helyben ülni, és várni a megváltást. Kezébe akarta venni a sorsát. Útja egyenesen a Mágushoz vezetett, a Rejtelmek Szigetére. Dühödten kopogtatott be a házának kapuján.

- Mágus uram nyiss ajtót. Szükségem van a segítségedre. Gyorsítsa fel az idő múlását, hogy minél hamarabb leteljen az átok ideje.

- Mi lelt téged, fiam?

- Elegem van abból, hogy mindenki csak hiteget, és nem tesz értem semmit. Azt akarom, hogy tekerje előre az óramutatót, hogy legyen végre holnap, és szűnjön meg az átok.

- Mégis miféle segedelmet vársz tőlem?

- Nem hallotta?

- Kristálytisztán. De veszélyes az idővel játszadozni.

- Nem érdekel. Már nem bírom tovább. A szerelmemmel szeretnék lenni.

- Nem tudod, mire vállalkozol. Lehet, hogy az átok visszafordíthatatlan.

- Nem tanácsért jöttem, hanem segítségért. Meg kell mentenem magunkat.

Mit volt mit tenni, a Mágus kinyitotta a varázskönyvét és elmormolt belőle egy varázsigét.

- Bugyláré, bugyláré, hopp-hopp, átok oldódj, legény szabadulj, a gonosz Malachid hatalma most lehanyatlik.

A mágus, amint kimondta a bűvös szavakat, az egyszerű szegény legény átváltozott daliás hőslovaggá. Testét ezüstszínű páncél, fejét sisak borította be. Bal kezébe pajzs, az oldalára kardhüvely, a jobb kezébe pedig kopja került.

- Menj Isten hírével, és teljesítsd be a jóslatot! Az átok, ami árva legényé tett téged, már nem él. Megtört a varázs.

Nem kellett kétszer mondani a legénynek. Azonnal lóra pattant és ellovagolt fehér lován a tizenkétfejű sárkány palotájához. A vár kapujáig meg sem állt.

- Add meg magad, Sárkány, különben a halál fia vagy.

- Ki mondja?

- Én, a Daliás Lovag.

- Nagyon bátor vagy, ha szembe mersz velem szállni.

- Nem félek tőled.

- Én sem.

- Vívjunk meg. Aki mer az nyer!

- Állom a fogadást. Kiállok veled! Győzön a jobb!

A sárkány szárnyain kilibbent a bástya mögül, leszállt a fűre, és tüzet okádott. A daliás és délceg hős lovaggal állt meg szemközt. A Sárkány fújtatott, orrán, száján tüzet fújt. A Daliás Lovag felugrott a levegőbe, és kardjával a levegőbe suhintott nem egyszer, hanem kétszer, háromszor és lemetszette a Sárkány három fejét. Még négyszer ismételte meg a mozdulatot, mire a Sárkány holtan rogyott össze. A Daliás Lovag a Sárkány fejét tizenkét karóra tűzte és kirakta a vár fokára. A várkapu nyomban felemelkedett. Manó uram és a Mágus álltak egymástól pár lépésnyire.

- Betellett a jóslat. A Sárkányt kardélre hányták. Mondtam, én fiam, hogy semmi sem tart örökké.

- Igaza volt, Manó uram. Azonban még nincs vége.

- Menj. Vár a Mátkád.

S a Daliás Lovag felszaladt a vártoronyba, ahol a szerelme raboskodott. Amikor felért, még aludt. Eszébe villantak a Mágus szavai "csak az örökké tartó szerelem csókja ébresztheti fel álmából a leányt", ez volt az átok utolsó rendelkezése. Odalépett hozzá, fölé hajolt és csókot lehelt a szájára. A Mátka felébredt. Egyszerű lánykából nemes hölggyé változott át. A Lovag és a Nemes Hölgy hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak. Hencidától Bonchidáig folyt a sárga lé. Még a korabeli krónikák is feljegyezték, hogy mekkora mulatságot rendeztek a király urak.

Máig is élnek, ha azóta meg nem haltak.

NÉMETH ANNA

Szép nyári nap

Szép júliusi reggel köszöntött az erdőre. A nap még hosszú árnyékot vetett a tisztásokon, de az ég tiszta volt, csak néhány habos bárányfelhő úszkált rajta kényelmesen. A fűszálakon harmatcseppek szikráztak, mint a drágakövek, némelyik szivárvány színeiben játszott. A madarak önfeledt énekkel köszöntötték az új napot. A medvebarlang félhomályában medvemama jókedvűen elkiáltotta magát.

- Jó reggelt bocsok! Ideje kelni, ha a tegnap eltervezett málna és hegyi túrára szeretnénk menni.

- Miért, hány óra van? - kérdezte álmosan Bori maci

- Nyolc, és a tervek szerint tíz körül indulnánk. Egy-kettő futás mosakodni, öltözködni, rendet rakni, addigra apa kész a reggelivel és reggeli közben elmeséljük, hogy apamedvével milyen meglepetést tartogatunk számotokra.

A négy bocs: Bori, Dóri, Bundás és Barna a várakozástól lelkesen, a szokásosnál gyorsabban végeztek a reggeli teendőkkel és még a terítésnél is segédkeztek.

A reggelinél a mackó szülők elmesélték a kirándulás terveit:

- Ma megmászunk egy hegyet. - mondta apamedve - Nem kell megijedni! nyugtatta bocsait, látva azok kicsit félős arcát. - Együtt megyünk és segítjük egymást. Nagyon fogjátok élvezni. És a hegyen igazi meglepetés vár, málnás piros, érett, méz édes bogyókkal. És az igazi nagy kaland, hogy ma nem jövünk haza, hanem a hegyen éjszakázunk. A hegycsúcson van egy erdei faházikó és a mai éjszakát ott töltjük.

A bocsok kikerekedett szemekkel bámultak a szülőkre, majd heves ujjongásban törtek ki.

- Fejezzétek be az örömködést és reggelit! - szólt mackó mama. - A csomagolás még hátra van.

Nem kis kihívás volt négy bocsnak és két medvének csomagolni. A bocsok dolgai: hálóruhák fogkrém, fogkefe a kis hátizsákokba kerültek. A legnagyobb hátizsákot persze apamedve fogja cipelni a hálózsákokkal egyetemben. Az ételes kosarat pedig anyamaci cipeli.

Indulás előtt a bocsokat még várta a mosogatás. Ezalatt a maciszülők rendet raktak, hogy másnap a túrától fáradtan hazaérve mindet rendben találjanak.

- Indulás! - adta ki a parancsot apamaci.

Persze egy ilyen hosszú túrán mindig történik valami váratlan a gyerekekkel, ami hátráltatja a haladást: Barna , a legkisebb bocs pár lépés után pihenni szeretett volna, Az idősebbek pedig pillanatok alatt szétszéledtek és bújócskázni kezdtek.

Kér órás túra után a medvecsemeték számára magas hegy lábához értek és medvepapa megjegyezte:

- Ez az a domb, amit megmászunk, de előtte elfogyasztunk egy kis málnát.

- Miről beszélsz, ez egy óriás hegy! És málnát nem is hoztunk - méltatlankodtak a bocsok.

- Jó, jó, majd meglátjuk, hogyha felértünk. - csitította őket, medvepapa. És a málnát magunk szedjük. Gyertek utánam! Azzal egy kis átjáróhoz lépett a bokrok között. A bocsok szeme elé csodálatos látvány tárult. Málnabokrok érett málnaszemekkel amerre csak néztek. Egy pillanat múlva már csak csörtetésük hallatszott és az, hogy tömték magukba az ízletes csemegét. Maszatos kezüket és pofijukat a közelben csordogáló tiszta vizű patakban mosták tisztára.

- Most pedig elmondom, milyen tervet állítottam össze a hegy megmászására! Legelső lépés: meg kell beszélnünk, hogy milyen sorrendben mászunk. Én megyek elől, Bori jön utánam, őt követi Dóri, Bundás, majd Barna, Mama zárja sort. Erre azért van szükség, hogy segíteni tudjuk egymást mászás közben. Indulás! Legyetek figyelmesek és nézzetek a lábatok elé, mert az ösvény meredek és az apró köveken könnyen el lehet csúszni!

A mászás elején nagy volt a zsivaj, jókedv, mókázás, de egyre feljebb haladva, bizony lankadt a jó kedv és átvette a helyét a szuszogás. Medvepapa megsajnálva bocsait az út felénél pihenőt javasolt. Elővették a kulacsokat, amelyeket a kis pataknál friss vízzel töltöttek fel és felfrissítették magukat.

- Induljunk bocsaim! Mert a fele út még vissza van! - javasolta medvepapa.

Az út egyre meredekebb lett, az idő egyre melegebb, a bocsok, de a szülők is egyre fáradtabbak lettek

- Fáradt vagyok! - nyafogott Bundás - Papa légyszi' vegyél fel!

- De kicsim én viszem a hátizsákot, mami pedig az elemózsiás kosarat. De van egy jó hírem, látom a csúcsot!

- Hurrá! Hamarosan felérünk!- örvendeztek a bocsok.

Felérve a hegy tetejére, egy kiterjedt lapos részt találtak, ahonnét csodálatos kilátás nyílt a környező hegyekre és völgyekre.

- Kinézelődtétek magatokat, bocsaim? - kérdezte medve papa, akkor indulás a házikóhoz, ahol éjszakázni fogunk

A házikóhoz érve, lepakoltak, medvemama megterített és a kicsik mohón estek neki az otthonról hozott finom elemózsiának.

Étkezés után medvemama a bocsok segítségét kérte a rendrakáshoz, majd felfedező útra indultak a ház emeletére.

A tetőtérben takaros háló várta a családot. Papának, mamának kényelmes, a bocsoknak emeletes ágyak. A nagyobbak rögtön elfoglalták az emeleti ágyakat, a kicsik nagy bánatára.

Most nem érezték magukat fáradtnak, álmosnak és a délutáni alvás is elmaradt.

Fogócskázás, labdázás, hempergés vette kezdetét. Hirtelen az egyik bocs egy barlang bejáratára lett figyelmes.

- Papa, mama! Nézzétek, mit találtam! - hívta hangosan a szülőket.

Szerencsére medve papánál akadt egy a zseblámpa és óvatosan elindultak a barlang felfedezésére. A barlang talaja egyenletes volt, de a tetőről csepegő víz síkossá tette. Óvatosan lépkedtek és megcsodálták a fejük fölött látható cseppköveket melyek közül denevér rajok röppentek fel és tűntek el az ellenkező irányba.

- Valószínű arra van egy másik kijárat. - mutatott a denevérek után medvepapa.

Rövid séta után valóban megtalálták a barlang másik száját, mely elől csodálatos látvány tárult a mackók szeme elé.

A nap lassan megközelítette az égalját, így ideje volt visszaindulni az éjjeli szállásra.

Visszaérve a bocsoknak már alig volt ereje a vacsorához, az esti mesére sem voltak kíváncsiak.

- De a fog-, arc- és lábmosás kötelező! - jelentette ki medvemama kérlelhetetlenül Jó éjt, pihenjetek jól, mert a holnapi visszaút sem lesz könnyű.

Medvemama mosolyogva hallgatta a bocsok szuszogását. Észrevette, hogy medvepapát is legyűrte a fáradság és elégedett mosollyal ő is elaludt.

Kert F. Klára

Bolondos utazás

Hideg, októberi eső esett egész délelőtt. Peti céltalanul járt-kelt a lakásban, majd eszébe jutott a padlás. Ott akadhat még felfedezni való. A tágas helyiség hátsó részében a poros kacatok között felkeltette a figyelmét egy szekrény mögé rejtett üres kockás bőrönd. Ki dughatta el ide, s milyen titkokat rejthet? Fogta a bőröndöt és leviharzott vele a házba.

Ekkor jött be nagypapa is a kamrából, kezében egy fával teli kosárral.

- Itt az ideje, hogy begyújtsak a kandallóba. De hát ez az én régi bőröndöm, hogyan került elő! Ha végzek a tűzrakással, olyan történeteket mesélek a vele esett kalandjaimról, hogy elámulsz Peti! Amikor a tűz már vidáman ropogott, kényelmesen elhelyezkedtek a kályha körül.

- Tudod Petikém, még legényke voltam, amikor a falunkba egy bűbájos öreg ember érkezett. Én mindig ott ácsorogtam, sündörögtem körülötte. Árult az mindenféle tücsköt-bogarat, s amikor csak ez az öreg szürke bőröndje maradt, odahívott magához.

- Öcskös, neked adom ezt a bőröndöt, én már megöregedtem. Tudd meg, hogy ez egy varázs bőrönd - mondta és mélyen a szemembe nézett.

- Tényleg varázs bőrönd volt? - vágott nagypapa szavába Peti.

- Az bizony - folytatta. - Ezzel a bőrönddel beutaztam aztán az egész világot. De nehogy azt hidd, hogy vonattal vagy busszal, hanem a fellegek felett! Csak meg kellett markolni a fogantyúját, így ni, te is fogd meg jó erősen és el kellett mondanom a varázsigét vagy jelszót. De hogy is volt! Nagypapa erősen gondolkodott, látszott, hogy feszülten kutat az emlékezetében.

- Lehet, hogy valami klasszikus.... Talán az, hogy abraka-dabraka!... Nem, ez nem jó! Erre nem mozdul.... Talán az, hogy tökászmakkász! Ez sem jó!... Tovább koncentrált, miközben mindketten markolták a bőrönd fogantyúját.... - Talán az, hogy bórenbukk vagy habakukk!

Ekkor nagymama lépett be a szobába, kezében egy gőzölgő tállal.

- Végre elkészült a sültalma!

Ebben a pillanatban Peti és nagypapa mindketten egy hatalmas rántást éreztek a kezükben és a bőrönd felemelkedett velük a szoba tetejébe, aztán a plafon meg a tető kettényílt és a bőrönd két utasával kiszáguldott a házak fölé.

- Hát persze, ez volt a jelszó, sültalma! Hogy nem jutott eszembe - ujjongott nagypapa, miközben ősz haja lobogott a szélben. A bőrönd ekkor körözni kezdett a felhők felett. - Azért teszi, mert nem mondtuk meg neki az útirányt!

- Az irány, Afrika! - vágta rá Peti. A bőrönd ekkor még magasabbra emelkedett és egy határozott irányba elindult.

- Fogd erősen a fogantyút és csukd be a szemedet - kiáltotta nagypapa, de alig lehetett érteni a szavát az erős szélsüvítésben. A bőrönd aztán egyszer csak ereszkedni kezdett egyre lejjebb, majd lassan földet ért. Peti meglepődve vette észre a sűrűn nőtt pálma fákat.

- Ez biztos egy oázis! - magyarázta nagypapa. - és elindultak a pálmafák mentén. Hamarosan megpillantottak egy házikót, Cukrászda felirattal, előtte színes napernyővel.

-Aki megeteti a házi kedvenceimet, - intett az udvar felé a fejével a kövér cukrász mester, az ingyen ehet, ihat a cukrászdában. Mivel nagypapa a fejét rázta, így folytatta. - Nem nagy dolog, itt van például a kétfejű oroszlán, az egyik feje jobbra néz, a másik meg balra. Nem tudja eldönteni, hogy melyik irányba induljon, ezért egy helyben ül egész nap, mind a két fejének odaadjátok ezt az ennivalót és kész.

-De a zsiráfot hogyan etessük, amikor a hat emeletnyi magasan van a feje - tétovázott megint nagypapa.

-Mi sem könnyebb ennél, ennek a zsiráfnak a nyakát harmonika szerűen össze lehet tűrni és mindjárt a földszinten lehet etetni. A majomnak meg egyszerűen a kezébe adtok egy banánt. Csak a tigrisre kell vigyáznotok, mert még fiatal és szeszélyes, de most éppen alszik, ha nem ébred fel, nem lesz baj.

Peti és nagypapa óvatosan keringtek az állatok között, azonban a kisfiú az oroszlán bádog itatóját kiejtette a kezéből, és az nagy csörrenéssel a betonra esett. Az eddig békésen alvó tigris egy pillanat alatt talpra ugrott és szaladni kezdett Peti felé. Peti ijedtében kivágtatott az utcára.

-Kerüld meg a szökőkutat, én majd eléd megyek a bőrönddel - kiáltotta utána nagypapa és ő is futni kezdett. Úgy is lett, szinte egyszerre kiáltották a bőrönd fülét fogva: sültalma, Peti még hozzá tette azt is, irány az Északi-sark és a bőrönd emelkedni kezdett. Kristály tiszta, de jéghideg világ fogadta őket.

-Kell a bőröndben lenni valamilyen meleg ruhának! - szólt nagypapa és tényleg, sorra szedte ki a meleg sapkákat, kabátokat, kesztyűket belőle. - Tudod Petikém, mindig is szerettem volna olyan hóembert építeni, ami nem olvad el egy-két hét múlva. Most itt a remek alkalom. Ekkor hangos csilingeléssel nem messze egy díszes szán siklott tova a havon, előtte szarvasok szökkentek.

-A Télapó, hiszen itt van a műhelye! - ámuldozott Peti.

-Álljunk neki gyorsan a hóember építésnek, mert itt nagyon rövidek a nappalok - és nagypapa már el is kezdte a hólabda görgetését. Hamarosan eszkimó gyerekek vették körül őket és ők is segítettek, bár még soha nem láttak hóembert. Az egyik gyerek egy répát hozott az orrának, egy másik egy viharvert kalapot a fejére, amit állítólag egy angol turista hagyott ott sok évvel ezelőtt. Messziről újabb száncsengő hallatszott.

-A délutáni Télapó járat, már megint késett húsz percet. Sajnos öregek már a szarvasok - sóhajtotta egy fiú.

Elbúcsúztak a gyerekektől. Nagypapa és Peti összefagyva markolták meg a bőrönd a fülét.

-Petikém, valamilyen kellemes, meleg helyet mondjál ezúttal!

-Hát legyen ... mondjuk ... a tenger!

Ragyogó, napsütéses vízparton értek földet. A bőröndben találtak maguknak rövid nadrágot, pólót, átöltöztek.

-Sehol egy tábla, hogy milyen tenger ez! - csóválta a fejét nagypapa.

-Ha főtt kukoricát árulnak a parton, akkor ez a Balaton - vélekedett Peti. Nagypapa nem értett egyet vele, ezért elindultak befelé a fák közé. A hangszórókból hangos zene szólt, autók dudáltak, biciklik csengettek. Egy parkba értek, itt minden csendes volt. Sőt nagyon is csendes Egy padon egy nyugdíjas házaspár üldögélt, az öregúr az újságját az ölébe ejtve hangosan hortyogott, a mama vállára hajtott fejjel szundikált. Egy kislány a hintában aludt el, egy másik meg a csúszda tetején. A fagylaltos a pultra dőlve húzta lóbőrt. De hát mi van itt? - néztek egymásra az utazók. Egy lámpa oszlop mellett haladtak el, amikor a benne rejtett mikrofon megszólalt: Figyelmeztetem a polgártársakat, hogy a rendelet értelmében, mindenki köteles délután egy és két óra között aludni. Aki ezt megszegi, megbüntettetik. Figyelmeztetem a ...

-Tyű a mindenit, akkor most nekünk is aludni kellene!

-De én nagyon éhes vagyok, meg szomjas is, régen volt már az ebéd, és azóta beutaztuk a fél világot - méltatlankodott Peti. Nagypapa, szerezz valami ennivalót, kérlek. Ekkor egyszerre halk szirénázás, mint valami tücsök ciripelés hallatszott három irányból is. A mellettük lévő lámpaoszlopba szerelt mikrofonból hallatszott az intelem: Önök megszegték az alvás rendeletet, ezért ...

- Ezek értünk jönnek - kiáltott nagypapa, - be vagyunk kerítve, mond gyorsan az útirányt!

-A csillagok - kiáltott Peti, és a bőrönd mint a rakéta emelkedett felfelé.

-Nem gondoltam volna, hogy valaha is az égbolton fogok kikötni- kurjantott nagypapa. Először csak sétálgattak a sok szikrázó, hunyorgó, kisebb, nagyobb csillag között, aztán nagypapa az egyik csillag sarkán átnézve felkiáltott.

-De hiszen innen látni lehet a Föld golyót! Ha kicsit megtekerem, egyre közelebbről látom. Most már látom a tengereket, városokat. Nocsak, ott a Balaton. Ez meg a mi városunk, a mi utcánk! Peti, nézd, látom a házunkat is. Látom az ablakon keresztül, hogy nagyanyád épp az almás pitét veszi ki a sütőből! Peti újra érezte, hogy milyen éhes. - Menjünk most már haza nagypapa!

Peti álmosan nézett körül a meleg szobában. Nagypapával a heverőn ültek, mindketten a bőrönd fülét markolták. Ekkor lépett be az ajtón nagymama, kezében a tál süteménnyel.

-De hát nem ettétek meg még a délutáni ...

-Ki ne mond! -kiáltották egyszerre nagypapa és Peti és mintha parazsat fogtak volna, engedték el egyszerre a bőrönd fülét.

-Na, mit tanultál ebből a bolondos utazásból Petikém?

- Azt, hogy te vagy a legjobb barátom nagypapa!

LUGOSI CSENGE ANNA

Hegedű a tölgyek alatt

A bácsi jó ideje magányos volt már. Két fia rég elköltözött mellőle, családot alapítottak, tőle messze éltek. Éppen nyugdíjba vonult asztalos munkájából, mikor elvesztette szeretett feleségét is, ennek már majdnem nyolc éve.

Az elmúlt időkön töprengett mindig a padon ülve, a nagy tölgyfák alatt. Az erdőben egy poros kis út futott zöld, virágok borította gyeppel, mindkét oldalon vastag, öreg tölgyek szegélyezték. Ott üldögélt minden délután egy kis ideig. Végigment a fasoron, majd vissza a támlás padra. Még mindketten fiatalok voltak és boldogok, mikor megismerkedtek, egymásra találtak itt, a keskeny kis erdei sétányon, amely fölé tavasztól őszig borult a fák koronája. Milyen régen volt! Lovas kocsik is jártak akkor erre, felverték a port a padokon ülő párocskákra, s zörgő zötykölődésük hallatára felrebbentek a galambok, rigók, verebek és harkályok. Hajnaltájt, mikor az első napsugarak behatoltak a védelmező ágak smaragd lombjai között, s a narancsos fényben úszó alkonyidőben is őzek rohantak el az első, és utolsó sétálók halk beszélgetésének szavára. Őszi hajnalokon, s alkonyokon még a padocskák melletti, barátságos fényű lámpák sem tudták eloszlatni a gomolygó, sűrű ködöt, a fanyar illatú, színes levelekkel borított föld leheletét. Milyen sokszor sétáltak erre a gyerekekkel! Akkor még ő is fel tudott mászni a tölgyekre a fennakadt pöttyös labdáért, s a felesége is szívesen labdázott Lapuval, a Jack Russel terrierrel.

Akkor még minden szép, és jó volt. Sokan kirándultak ide. Mostanság azonban csak ő volt ott minden délután. Ő, a szél, a madarak és a tölgyfák. Csak néha űzte el a vadakat néhány rallyzni vágyó, száguldó motoros, láncfűrész berregése vagy távoli puskadörrenés. Minden kihaltnak tűnt a múlthoz képest. Egyre haltak ki a tölgyek is. Holnap vágják ki a harmadikat az évben, az egyik legnagyobbat. Tavasz volt, és az életnek hangja, illata, íze és képe volt. Kirobbantak a rügyek, nyüzsögtek a hangyák és a virágajkakon csüngő méhek. Fuvolázott a szél, dúdoltak a fák, ütemre lélegzett a föld, nászdalt énekeltek a békák, zenéltek a madarak is. A bácsinak szinte fájt ez a muzsika. Magányos volt és öreg, nem odaillőnek érezte magát, úgy gondolta, csak ő nem való a képbe, ahol minden éled és boldog. Sóhajtott és felállt. Botjával elcsoszogott a hatalmas tölgyig, ami a holnapi kivágásra várt. Oldalán ott vöröslött az élénk színű jelölő pötty. Megsimogatta a fát, rátette a kezét, búcsúzóul átölelte. Biztos volt benne, hogy utoljára látja. A tölgy olyan volt, mint ő. Öreg... de legalább nem magányos. Ameddig élt, más fák vették körül és mókusok, madarak. Annyi mindent láthatott! Fiókákat, rókákat, rejtett titkokat, amiket csak a lombok ismernek...

A bácsi hazament. Lefeküdt a nagy, egymagának túlságosan is nagy ágyra.

Éjszaka álmot látott. A felesége állt a tölgyes úton, egy lámpa mellett, megfiatalodva és mosolyogva. Ó, milyen régen is álmodott vele! Ha nem lettek volna fényképei róla, már egészen megfakult volna a fiatalkori kép az emlékezetében. Vidámnak tűnt, csak akkor komorult el az arca, mikor látta, hogy Ő milyen szomorú, s ekkor hirtelen tölgyfává, majd egy szépen faragott, kis hegedűvé változott.

Korán kelt, kiment a tölgyfás útra. Éppen idejében érkezett, hogy elérje a fűrészes gyilkosokat. Az ősz, idős bácsi megkérte őket, hogy ha már kivágják a pompás fát, adjanak neki egy darabot a belőle. Éppen a fa szívét. A munkások nem ellenkeztek.

Az öreg otthon kivitte a régi műhelybe, az asztalra tette. Elment beszerezni a szükséges, hiányzó anyagokat, szerszámokat, s dolgozni kezdett.

Több sikertelen próbálkozás után sikerült egy egyszerű szépségű, kezdetleges hegedűt készítenie vonóval, a hangszer testén két, szépen faragott tölgyfalevéllel.

Sosem tanult hegedülni. Most mégis kiment a sétányra, leült a padra, behunyta a szemét és játszani kezdett. Abban a muzsikában benne volt az ő összes öröme, fájdalma, s benne volt az egykori tölgyfa éneke. A hangszerből kiáramló hangok között bujkált a szél, ahogy suhant a fűszálakon, az ágak között; benne volt a tilinkózó madarak, a kopogó esőcseppek, és a csendülő patak hangja, nyüzsgő bogarak lágy duruzsolása, a táncoló lepkék ellibbenő szárnyának halk suhogása. Benne hallatszott, ahogy a tölgyeken ugráltak a mókusok, ahogy sírt az őzgida, mikor nem találta édesanyját, s benne volt a megroppanó tojásokból előtörő, csipogó dallam. A hegedű, a bácsi kezében AZ ERDŐ volt. Az erdő, mely körülölelte a tölgyes utat, és átszőtte az ő egész életét.

Csak ült a hegedűjén játszva, míg fel nem bőgött egy elsuhanó motor... ami hirtelen lelassított, majd megállt a bácsi előtt, s csak sokára, sokára indult el újra.

Minden nap többen álltak meg a fasorokon, s egyre többen jöttek. Nevetgélő családok és összebújó párok jelentek meg a tölgyek között, hallgatták a hegedűt. Néha a bácsi könnyei ráhullottak a hegedűre, s ilyenkor mindenki vele könnyezett. Mikor mosolygott, a játszó gyerekek, s a kiránduló felnőttek is mosolyogtak.

Mire az erdőszéli gesztenyefák virágainak illata behatolt az erdei útra, újra olyan volt minden, mint régen. A kivágott tölgyek helyére újakat ültettek, az öreg, legnagyobb tölgy csemetéit.

A bácsi minden délután ott hegedült, de már nem szomorúan, s magányosan, mint néhány hónappal ezelőtt. Legnagyobb örömére a fiai is megjelentek a virágos füvön, a családjukkal. Egyre többször látogatták meg, unokái rajongó szeretettel gyűltek köré. Muzsikált nyáron is az árnyas lombok alatt, zenélt ősszel, a lehulló tölgyfalevelek dallamát, és a téli puha csendben, a hóesésben is hegedült. Valahányszor megszólaltatta a hangszert, mindig úgy érezte, hogy a felesége vele van, és édes dalt énekel.

Évekkel később, egyszer, egy gyönyörű tavaszi napon nem jött a bácsi. És nem jött soha többé...

A tölgyes út ma nem zsúfolt, nem is néptelen. A vissza-visszatérő kirándulók egymásnak adják át a történetet a kedves öregúrról, aki fiatalkorában állítólag itt ismerkedett meg szeretett felségével, s aki mindig itt zenélt azon a padon, az erdőt szólaltatva meg saját maga készítette hegedűjén.

Néha, mikor feltámad a lágy szél, különös hangokat visz a hátán. Mintha egy hegedű gyönyörű melódiája szólalna meg, melybe egy távoli pár boldog nevetése szűrődik bele...

***************

Miczki Gábor

Az alma meg a fája

Egyszer történt, még nem is oly réges régen, talán egy közeli helyen az alábbi esemény.

  • Anya, miért kell nekem felkelnem?
  • Azért, mert már elmúlt hét óra, és mosakodnod, fogat mosnod és reggelizned is kell, mielőtt elindulunk mamához.
  • Anya, én nem vagyok éhes! Akkor még alhatok egy kicsit?
  • Nem, mert enned kell! Üres gyomorral nem engedlek el!
  • De én akkor sem vagyok éhes!
  • Kérsz csokit?
  • Igen! Azt kérek!
  • Ha nem vagy éhes, akkor azt hogyan eszed meg?
  • Azt mindig meg tudom enni!
  • Rendben! De előtte egy kis joghurtot is egyél légy szíves!
  • Citromost kérhetek?
  • Igen, mindjárt kiveszem a hűtőből!
  • Én! - és már nyitotta is a hűtő ajtaját a hároméves kisfiú. Puff! Huppant a földre egy kisebb doboz. - Anya, nézd leesett!
  • Ezért kértelek, hogy ne vedd ki! Ki takarítja ezt össze?
  • Apa! - hangzott el határozottan a gyors válasz.
  • Apa nincs itthon. Tas okozta, neki ki kell takarítani!
  • Én? - hangzott a döbbenet - akkor anya! - jött a gyors módosítás.
  • Na idefigyelj kisember! Apával milliószor elmondjuk, hogy mit tehetsz meg és mit nem! Te nem fogadod meg a tanácsainkat, és elvárod, hogy rendezzük azok következményeit. Szerinted ez jó így?
  • Jó! - hangzott a tömör válasz.
  • De gyorsan felveszed, ami kihullott a hűtőből, és teszed vissza oda!
  • Fehér lett a föld!
  • Vegyél papírtörlőt és töröld fel!
  • A kukába dobjam? - kérdezte a kisfiú, miután feltörölte a linóleumot a darabka papírral.
  • Igen! Szeretnél még vele megtörölni valamit?
  • Semmit...
  • Akkor irány a kuka! - a gyermek szófogadóan bedobta a szemetesbe a koszos papírdarabot.
  • Anya, kidobtam!
  • Köszönöm! Rendes is tudsz lenni, ha akarsz. Közben felbontottam a joghurtot, meg kanalat is tettem bele. Jó étvágyat kívánok!
  • Köszi! Anya etessen!
  • Baba vagy?
  • Neeem! Anya etessen!
  • Na szólok, Józsi bácsinak, majd ő ráncba szed! - próbálta fegyelmezni a kisfiát a szomszéd bácsi említésével.
  • Nem! Tas eszik! - valóban, szépen elkezdte kanalazni a műanyag dobozkából a rózsaszín kocsonyát. Mikor végzett vele - Anya! Tas ezt is kidobja a kukába!
  • Rendben! Vigyed csak! De gyere és öltözzünk, mert másképp lekéssük a buszt!
  • 7-es buszt?
  • Nem, mamához megyünk! Az ötössel kell mennünk.
  • Ötös? Az is jó! - ujjongott a kisfiú, miközben némi segítséggel menetre kész lett.
  • Zárom az ajtót, menj ki légy szíves a folyosóra!
  • Apa kulcsa? - kérdezett rá az anyukája kezében lévő kulcscsomóra.
  • Az nála van. Ez anyáé! - miközben mindkét ajtót és három zárat is rendezte az anyuka.
  • Óvatosan a lépcsőn!
  • Tudom! - hangzott a gyermeki válasz.
  • Kezitcsókolom! Szia Tas! Hogy te milyen jól nézel ki! És magácska is mennyire csinos! - hangoztak el a dicsérő szavak a szembejövő idősebb ősz úr szájából.
  • Szia Józi bácsi! Köszi!
  • Jó napot kívánok! Köszönjük szépen! Nagyon kedves öntől!
  • Alma, meg a fája! Ugye, olyanok vagyunk bácsi? - replikázott a kisfiú.

KÁSA FANNI LAURA

Az elrepült papírsárkány története

Míg a természet csak lassanként tért a hosszú, téli álmából vissza a tavaszba, addig a gyerekek annál gyorsabban megújultak. Miután elérkezett március vége, már annak sem látszott jele, hogy valaha hó esett volna a vidéken, a fiatalság őrülten lepte el a virágos mezőket, utcákat, játszótereket. Gyerekzsivajtól, gólyakelepeléstől, madárcsicsergéstől lett újra hangos a falucska, ahol történetünk játszódik.

Minden kis lurkó összetúrta a műhelyek, garázsok, padlások, szekrények és dobozok százait, hogy megtalálják a még decemberben mélyre rejtett játékaikat. Volt, aki görkorcsolyáját, hullahopp karikáját, pöttyös labdáját vette elő. Lili az első osztályos, barna hajú kislány is várta már a tavaszt. Neki nem kellett semmit összetúrnia, mert a három éve kapott kedvenc játékát mindig ugyanazon a fogason tartotta a garázsban. Ez a játék, nem volt más, mint egy piros, sárga, zöld és kék színben pompázó kockás papírsárkány, melynek huzalján színes papírdíszek hívták fel magukra a figyelmet. Még neve is volt, Kornélnak hívták. Lili még meg is jelölte, felcédulázta, egyik oldalára ezt írta: "Horváth Lili barátja, Kornél a sárkány."A cédula másik felére pedig a szülők telefonszámát véste. Lili szívéhez egészen közel állt ez sárkány, amely számára több volt, mint egy játék. Kornél egy igazi kis barátnak számított. Hetedik születésnapjára kapta, azóta amikor csak tehette megreptette a virágos mezőn. Az első igazi tavaszi napon egy szép napsütéses reggelre ébredt fel Lili. A szél enyhén fújdogált, pontosan ilyen idő kellett sárkányeregetéshez. Miután elfogyasztotta a tojásrántottáját, és a gőzölgő kakaót, útnak indult édesapjával, hogy ebben az évben először reptesse meg Kornélt. Leakasztották, és Lili hóna alá szorított a játékot, s édesapja kezét fogva nekivágtak a szokott útnak. Fél óra járás után odaértek ahhoz a mezőhöz, amelyet olyan szépen sütött a nap, s ahol a szél oly vidáman játszott. Lili, már alig bírta kivárni, hogy édesapja ellenőrizze Kornélt. Miután ez megtörtént, a zsinórt odaadta a lányának, ő elszámolt háromig, majd feleresztette a gyermekjátékot a kék égre, a bárányfelhők közelébe. A kislány mindennél boldogabb volt, hogy a zord tél után, újra elővehette a kis játékot, s megmutathatta neki, a tavaszba borult mezőket. Kornél csak úgy lebegett, a véget nem érő égen, Lili arcáról pedig sugárzott a boldogság. Az önfeledt játszadozást, egy szomorú dolog törte meg. Az enyhe szellők közé, melyek oly szépen, egyenletes tartották Kornélt, egy erős, durva széllökés szökött be. Ez erősen tépázta a kis papírsárkányt, ha ez még nem lett volna elég, a kemény szél kitépte a huzalt a leány kezéből, Kornélt pedig magasra repítette. A lányka alig hitt a szemének. Kétségbe esetten nézett apjára, majd a szálló papírsárkányra. Minden gondolkodás, megfontolás nélkül elkezdett eszeveszetten szaladni utána, és kiabált:

-Kornél, Kornél gyere vissza!

A gyermek átfutotta az egész mezőt, de a játék sokkal gyorsabban repült, már szinte látni sem lehetett. A lány mogyoró barna szemeit könnyek öntötték el, melyek pirospozsgás arcán végigcsordogáltak. Arcát két kis tenyerébe tette, s úgy sírt tovább. Miután édesapja utolérte lányát, megsimogatta majd elindultak haza. Lili könnyei még mindig szaporán hulltak, mint a nyári zápor. Apukája próbálta megnyugtatni, de minden hiába volt. Még este az ágyban is sírdogált, ablakából pedig az eget kémlelte, abban reménykedve, hogy hazatalál Kornél. A szülők másnap így próbálták vígasztalni:

-Ne aggódj, majd kapsz egy másikat!- szólt az apa.

-Te választhatod ki a következő sárkányod- mosolygott az anyukája.

-Bármennyi sárkányt is kaphatok, még ha ugyanolyanokat is, egyik sem lesz olyan, mint az én Kornélom. Ő egy pótolhatatlan barát- szegezte le, a játék miatt aggódó gyermek.

Miközben a sárkányért aggódtak, az elszállt játék kalandos utazásban vett részt. A mezőről, a szél sokat repítette, szinte az egész országot bejárta Kornél. Közben sokat látott, néha félt, néha pedig tetszett neki a repülés. A lebegését, az utazását egy szerencsétlenség szakította meg. Egy csapat gólya repült el a játék mellett, mikor az egyik madár véletlenül belerepült s átszakította a testét. Kornél lefelé zuhant. Egy hatalmas város kellős közepén, a legmagasabb panelház antennáján ért véget útja. Teltek múltak a napok, a hetek, s Lili kezdte feladni a reményt a felől, hogy valaha újra láthatja kedvenc játékát. Egy nap Barnabás, aki abban a bizonyos panelházban lakott, megpillantotta az antennán rekedt sárkányt. Szülei segítségével leszedte, a madár okozta lyukat befoltozta. Barnabás nagyvárosi fiú létére még sosem játszott ilyen játékkal, így nem ismerte. Kérésére apukájával felmentek a panelház tetejére, és onnét elreptették Kornélt. Barni, így szólt:

- Hű ez nagyon jó játék, tele izgalommal! Szerinted megtarthatom apa? Egyáltalán, hogy került ide?

-Fogalmam sincs kisfiam, gondolom valaki elvesztette - válaszolt apja. Ebben a pillanatban látta meg a fiú a kis színes cédulában szereplő feliratot, melyen Lili neve s telefonszáma virított. Barnabás szívesen megtartotta volna, de tudta, hogy biztosan nagyon hiányzik annak a bizonyos Lili nevű lánynak. Szüleivel felhívták a telefonszámot s közölték velük, hogy megtalálták az eltűnt sárkányt. Lilike mikor megtudta a hírt, majd kiugrott a bőréből. Szüleivel elutaztak Barnabásékhoz, ahol átvették Kornélt. Míg a szülők a lakásban beszélgettek, addig a két gyermek a panelház tetejéről közösen reptették meg az előkerült jó barátot, de most nagyon erősen szorították a zsinórt, és nagyon vigyáztak rá.

Ez az eset már több éve történt, azóta Lili és Barnabás is felnőttek. Képzeljétek csak el, összeházasodtak és most két gyermekük játszik a virágos mezőn Kornéllal, akinek tulajdonképpen egymást köszönhetik.

Horváth-Bártfai Anikó


Égszínkék cipellő

Egyszer volt, de régen volt, élt egyszer egy eldugott kis házikóban egy csodálatosan szép égszínkék cipellő. Nagyon csinos kis lábbelinek született, finom anyagból készült, apró szalag díszítette, icipici kövek csillogtak az oldalán, a kövek pedig egy hófehér, kedves madárkát öleltek körbe. A kis cipő nagyon büszkén viselte ékeit, és nem lehetett nála boldogabbat látni közel s távol, ha hegyes sarkait az utca macskaköveihez koppanthatta. Öröme annál nagyobb volt, kopogásának hangja minél messzibbre visszhangzott, és a zengő hangra minél többen csodálták meg szépségét. Hej, ha tehette volna ezt gyakrabban, nem is elégedetlenkedett volna soha sorsával. De a kis cipellőnek a gazdája egy olyan szegény kicsi lány volt, akinek ez volt az egyetlen lábbelije, amire vigyáznia kellett, mint a szeme fényére. Hordta volna ez a kicsi lány a cipellőt, hogyne hordta volna, akár éjjel-nappal is. Nyáron a csodálatos szépsége miatt, télen azért, hogy lábát melegítse. De mivel nem tudtak másik cipőt venni - ez a cipő is valami kacifántos ajándékozás-adományozás során jutott csak a gyermekhez -, édesanyja arra kérte leánykáját, hogy nyáron inkább mezítláb járjon, ne koptassa, télen meg otthon melegedjen, ne menjen a fagyos hidegbe, hiszen egyéb meleg ruhája is kevés akad. Az égszínkék cipellőt így legtöbbször kis gazdája nézegette, szeretgette, becézgette, simogatta, ami melengette ugyan a szívét nagyon, de számára elegendő csodálóhoz mégiscsak akkor jutott, ha illegethette magát az utcákon. Erre a úri kacifántra pedig leginkább akkor kerülhetett sor, ha a család templomba vagy orvoshoz igyekezett.

Ó, de sokat gondolkozott a kis cipő, hogy hogyan juthatna még többet a napfényre, az imádott utcákra. Hányszor állt keresztben az ajtó előtt, hátha mégis lábára húzza a kisleány. Hányszor ugrott be a táskájába és kísérte el útjára kis gazdáját, tán útközben meggondolja magát és mégis felveszi. De bárhogy próbálkozott, a gyermek szófogadó volt, és nagyon vigyázott a kincset érő cipőjére, nem koptatta többet, mint amit édesanyjával már annyiszor, de annyiszor megbeszéltek. Egyszer aztán a kis égszínkék kopogós megelégelte a helyzetét, és úgy döntött, ő biza világgá megy, és keres egy gazdag kisleányt, aki minden nap felveheti, bársonyos krémmel ápolhatja és kopoghat végre kedvére nap mint nap a macskaköveken. Éppen kapóra jött neki, hogy hamarosan orvoshoz kellett mennie a kislánynak, és a vizsgálathoz a lábbelit is le kellett venni, ráadásul a zsúfolt váróteremben hagyni. A szökevény másra sem várt, azon nyomban beleugrott egy táskába, ami egy kevésbé kopottas ruhájú kislány mellett állt. Jól meg is lapult a mélyén, nehogy rátaláljanak. Hallotta kis gazdája keserves sírását, a keresést- kutatást, a hívást, fájt is a szíve egy kissé, de még jobban fájt, ha arra gondolt, hogy nem tündökölhet, pompázhat eleget. Így egy centit sem moccant, egy pisszenést sem hallatott, még levegőt is csak lopva vett. Végül örömmel nyugtázta, hogy furcsa járműve mozgásba lendült és eddigi életét hátrahagyhatta.

Hű, ha tudnátok, hányféle módon utazott. Hogy ugrott egyik táskából a másikba - persze mindig a fényesebbe, a gazdagabbnak látszóba. Milyen cselekhez folyamodott. Nem is merem nektek részletesen elmesélni, nehogy valakinek egy világjárásra vágyó csuda lábbelije meghallja a mesét, és utána csak üres polc és búslakodás maradjon. Legyen elég annyi, hogy nem telt bele egy hét, és a csodálatra és használatra vágyó égszínkék cipellő bejutott a város leggazdagabb házába, annak is a legfontosabb szobájába. Addig ügyeskedett, okoskodott, mígnem felkerült egy kislány cipőspolcára - mit cipőspolcára, cipősszobájába. A többi cipő közt a főhelyen ott csillogott, villogott, parádézott, merthogy azt is elérte, hogy szépen kicsinosítsák, finom, illatos krémekkel kenegessék, és szebb legyen, mint valaha. Türelmetlenül várta, hogy a kislány felfedezze és szépségébe beleszeretve soha le ne vesse. Nem is kellett sokat várnia, a terve egy szempillantás alatt valósággá lett.

Másnap a fénylő nap sugarai a hatalmas ablakon bekúszva éppen selymesen cirógatták - amit a kis cipellő kellemesen bizsergetőnek érzett és igyekezett minden pillanatát kiélvezni -, amikor a békés napozást egy szélvészhez hasonló jelenség szakította meg. Hősünk hirtelen meg is rettent, de aztán szája vidám mosolyra húzódott, amikor rájött, hogy éppen az érkezett meg, akiért olyan sokat küzdött és akit oly nagyon várt. Egy csupa nevetés - finom égszínkék selyemruhába bújtatott - kislány viharzott be a szobába, majd nem telt bele egy perc, már őt nézte hatalmasra kerekedett, csodálkozó égszínkék szemekkel. A kis cipellő máris puha gyerekkezek ölelésében hintázott, merthogy szélvész kisasszony fergeteges futásba kezdett, kezében új szerzeményével:

  • Mamzel! Mamzel! Kérlek, gyere! Nézd, milyen csodálatos cipőcskék! Kittől kaptam? Mikor kerültek ide? Csodaszépek. Varázslatosak - kérdezett és csacsogott, ámult és sikongatott egyszerre a loknis hajú csöppség. - Nézd, pompásan illenek az új égszínkék ruhámhoz is, mintha csak egymás testvérei lennének.

A cipellő szíve egyre büszkébb lett, boldogabb volt, mint valaha. Ilyen biztos még soha nem volt a döntésének helyességében - mely döntés a szegény sorsú kisleány elhagyására késztette -, mint ebben a szinte bódító pillanatban. Ugrált a szíve örömében. És még hogy repesett, amikor kiderült, hogy tökéletesen illik a lábbeli az apró és szinte folyamatosan ugrabugráló, hófehér selyemharisnyába bújtatott lábakra.

  • Leonóra drágám, mutasd csak ezeket a kis csodákat. Tényleg pompásak. A kövek szinte elvakítanak a csillogásukkal. És ezek a bájos hófehér madarak - álmélkodott a kislány nevelőnője is.

Álmélkodásából egyértelműen kiderült, hogy tőle nem fog válasz érkezni arra vonatkozólag, hogy miként kerültek a kék topánok a házba. Nem is szerette volna a cipőcske, hogy nagyon tovább folytatódjék a faggatózás, kutakodás múltjára és érkezésének körülményeire vonatkozólag, nehogy gyorsan az ajtón kívül találja magát. De éppenséggel nem is kellett olyan nagyon tartania további nyomozástól, mert a város leggazdagabb házában lakó kislány szülei olyan elfoglaltak voltak, hogy ilyen aprósággal, inci-finci dolgokkal nem volt idejük foglalkozni. A ház új lakója akkor ezt még nem tudhatta, így egy picit mégiscsak aggodalmaskodott, ám a folyamatosan felé érkező dicséret hamarosan felül kerekedett ezen az érzésen, és maradt a még tovább dagadó boldogság. A kislány attól a naptól kezdődően minden nap ilyen cipellőszívet simogató szavakkal ébresztette égszínkék kedvencét:

  • Legcsodálatosabb, tündöklő, drága cipellőim! Menjünk sétálni!

Máskor:

  • Legkedvesebb kék cipőcskék! Gyertek! Szaladjunk!

Esetleg:

  • Kedvenc, imádott cipellők! Ébresztő! Ideje a bálra készülni!

A csillogó cipellők, ha lehet, minden nappal még boldogabbak lettek, örömmel szolgáltak a kislány lábán. Kopoghattak nap mint nap, tündökölhettek reggeltől estig, szemet kápráztathattak és bókokat zsebelhettek be. Igaz, ami igaz, ehhez el kellett viselni a kislány többi cipőcskéjének sóhajtozását, sírdogálásának hangját, a szurka-piszkálódását, hiszen a gazdag kislány többi - szintén igencsak mutatós - cipője ugyancsak kevés, sőt mondhatni, semmi figyelmet nem kapott ez idő tájt. De még ez is sokszor megoldódott, mert a cipőcske legtöbbször a habos, fodros, tüllruhás ágy mellett kapott helyet, ahova a sok sóhajtozás hangja már nem ért el. Teltek a hetek, a ragaszkodás és a szeretet már nem is lehetett volna nagyobb a kisleány és varázslatos cipellője között. A kicsi cipőben fel sem merült, hogy bármi is megváltoztathatja az életét, azt hitte, az idők végezetéig és talán még azután is így fognak ők kettecskén élni.

Hanem akkor jött egy szépen induló, de borzalmasan végződő este. Nem tudta rögtön a kis cipellő, hogy számára milyen szörnyűséges változás kezdete lészen ez az éjszaka, de amint megpillantotta a ház legújabb lakóját, hirtelen addig nem ismert érzés öntötte el a szívét, ami egyre hatalmasodott és szinte fojtogatta, ahogy a kislányt és annak örömét nézte. Egy arany színű masnival átkötött hófehér doboz látványával kezdődött minden. Amit az ő imádott kék szemű kis gazdája ritkán látott édesapja tartott kesztyűs kezében. Kesztyűsnek azért kesztyűs, merthogy épp akkor ért haza egy hosszabb utazásról, és egy percet sem szeretett volna várni ajándékának átadásával. A ládikáról akkor még nem lehetett tudni, ami kinyitás után egyértelműen kiderült, hogy bizony egy cipősdoboz tette be lábát a szobába, ami egy másik szépséget rejt magában. Mit szépséget, valóságos csodát. Az a másik aranyban pompázott. Csillogott, szinte szikrázott. Külön-külön táncolt rajta minden egyes lámpa fénye. Kecses volt. Bársonyos volt. Világszép volt. Ilyennek látta a kislány és ilyennek látta a kék cipőcske is. A gazdag ház bájos kislányát, kitől oly sok szeretetet és bókot kapott a kék színű topán, egy pillanat alatt elbűvölte az arany színű. Aznap este már csak őt hordta a lábán, azon a lábon, amelyet hetek óta csak a kis égszínkék cipellő érinthetett. Azon az éjjelen még helyet kapott az ágy mellett mindkét pár cipő, de sajnos lassan megváltozott minden. Már nem az égszínkék cipellő járt csak a kislány eszében, bár még igen gyakran felhúzta apró lábaira őt is. De ez már nem ugyanaz a bódító érzés volt a kis cipőnek, mint korábban. Nagyon fájt a szíve, rettenetesen, maróan. Ahogy aztán telt az idő, saját sajgó fájdalmáról egyre többet jutott eszébe a szegény lány, akit cserbenhagyott, és aki talán hasonló fájdalmat élt át, mint most ő. Volt ideje gondolkozni, töprengeni a múlton, hiszen mind kevesebbet használták, és egyre inkább ráébredt arra, mit tett a szegény kislánnyal, aki nagyon szerette, akinek az egyetlen cipellője volt, és aki féltésből nem hordta őt, de szíve minden szeretetével őt ölelte. Egyre kevésbé volt már saját bajával elfoglalva, ehelyett mind többet foglalkozott a hazajutás gondolatával, és azzal, hogy mihamarabb helyrehozza azt a rosszat, amit szökésével okozott.

Hogy hogyan jutott haza? Biztos sok szökésben lévő cipőnek nyújtana segítséget, ha elmesélném, de majd legközelebb sort kerítek erre is. Legyen elég annyi, hogy hazaérkezett. A szegény kisleány, Lujza, alig akart hinni a szemének, amikor egy reggel, ébredés után megpillantotta világlátott kis cipellőit, amik éppen úgy álltak keresztben az ajtóban, mint azelőtt, mintha ez a bizonyos eltűnés ügy soha nem is történt volna meg. Hatalmasat sikított, örömében potyogtak a könnyei, ölelte, szorította az elkószáltat, és már ugrott is belé, hogy nagyot sétáljanak a jól ismert macskaköveken. Ami ez után következett, az volt csak az igazi boldogság. Ilyen nagy megbecsülésben talán még soha nem volt cipőnek része, mint amilyen a fehér madaras, apró köves, égszínkék cipellőnek jutott a város egyik legszegényebb házában. És amikor a szegény kisleány már kinőtte elkószált-megkerült cipőit, azok a legjobb helyen, az ablakban kaptak helyet. Azon a gyönyörűséges helyen, ahol a napsugarak folyton cirógatták, csiklandozták, kényeztették, és nap nem telt el úgy, hogy ne kapott volna egy kedves szót, simogatást. Végleges otthonra lelt a kis csavargó. Boldog volt. Mérhetetlenül boldog.



PAGABELLA

Csigabi

A kislányt Csigabinak hívták. Bár Bianka néven született a gyermek, de mivel lassabban fejlődött, mint a többiek, haja pedig fürtös volt és tekeredett, megkapta a Csigabi' becenevet. Nem volt ügyes, se nem szép: csúfolták, és kinevették. Ha bántották, csendben volt, nem szólt. Csak bezárkózott magába, a biztonságos "csigaházába". Legtöbbször magányosan olvasott, vagy rajzolt, és közben arról ábrándozott, hogy ha nagy lesz, messzire megy, ő majd segít, és csak jót tesz.

Az idő telt-múlt, lassan Csigabi is megnyúlt, és hogy terveit valóra váltsa, elindult egy távoli országba. A hátizsákját bepakolta, göndör haját összefogta, és egy sárga bakancsban lépett az útra. Csigabi persze nem ment gyorsan, kényelmesen sétált, lassú tempóban. Viszont mindent pontosan szemügyre vett, és ahol kellett, segített. Sütött a Nap, vagy eső esett, Csigabi csak lépegetett, egyet-egyet fényképezett. Akkor is épp fotózott, mikor kiabálást hallott.

- Segítsenek, jajj-jajj! Valakivel baj van! Messziről szólt a hang, Csigabi meg odarohant. Nem is vette észre, hogy megnőtt a sebessége, ő csak azt érzékelte, hogy nagy szükség van segítségre. Pillanatok alatt tette meg az utat, meglátott egy síró nyulat. Szegény pára, fájt a lába, Csigabi így megvizsgálta. Az állat végtagja volt a probléma. Megdagadva, fura szögben hajlott ki oldalra.

- Ez itt kérem ficamodás, a jó hír az, hogy nem kell kórház! Csigabi - miközben rögzítő fáslit tett -, a rémült sérülttel beszélgetett. Pár napig most lesz egy kötés, addig teljes lábkímélés! - rendelkezett Csigabi, erre újból sírt a nyuszi.

- Nyúl vagyok, a Fürge! Hogy maradnék ülve? Mi lesz velem jövő héten, akkor lesz a futóverseny!

- Maradj nyugton! Tényleg fontos, azért, hogy majd később futkoss! Pihentesd, most azt kérem! Akkor tiéd lesz az érem! - kérte Csigabi, és ígéretet tett a nyuszi.

Tovább ment a lány. Milyen szép a táj! Fenyőerdő, zöld mező, forrás csobog, a Nap ragyog! Fényképezett egyet, majd megmászott egy hegyet. Pont a hegycsúcson volt, amikor valaki kiáltott. Csigabi a hang fele futott, nyomába senki nem jutott. Megdöntve a rekordot, szinte már száguldott, de ezt észre sem vette, csak azt, hogy pánikban egy lepke.

- Kérlek, segíts, eltévedtem! - pihegte kétségbeesetten.

- Van nálam egy térkép! - nyugtatta a lepkét. Csigabi kinyitva hátizsákját, elővette az atlaszát. Semmi sincsen veszve, ezzel minden rendbe'!

A pillangó észak felé tartott egy kedves párhoz: vőlegényhez, arájához. A lagziban a lepketáncot fogja járni, muzsikára szálldogálni.

- Látod? Itt vagyunk most, a célod meg a távolban ott! Szóval a horgásztó felett szállj, pont, ahol a kismadár! - szólt a lány. Repülj át a kerek erdőn, és időben ott vagy az esküvőn!

A pillangó megnyugodva szállt fel ismét a magasba, már a pontos irány felé tartva. Ahogy távolodott, fentről még köszönetet mondott.

Csigabi tovább bandukolt, lassacskán elért a tóhoz. A kék víz ragyogott. Megállt és hunyorgott, egyet ismét fotózott. Eltette a gépet, majd a tó tükrébe nézett. Nagyobb lettem! - gondolta, ahogy szemügyre vette a képet. A víz partján ült néhány perce, épp a szendvicsét ette, mikor Béla Békát észrevette:

- Brekeke! Nagyon kérlek, jöjj ide! - egy horgászhálóba akadt Béla, a zöld levelibéka. Szegény nehéz helyzetben volt, gyors segítségre szorult. Csigabi felugrott, villámgyorsan odafutott.

- Mi történt veled? Segítek neked! - biztatta a békát, és a partról egy ágat nyújtott át.

- Épp fellépni indultam, de ahogy a túloldalra úsztam, a háló foglya lettem. Mi lesz velem, ha elmarad a koncertem? A közönség vár engem! - mondta kétségbeesetten. Jajj nekem!

- Ne aggódj, csak fogd meg a botot, és kapaszkodj! De ne mozogj, mert mégjobban belegabalyodsz! Lassan foglak húzni, neked nem kell úszni. Ha rám figyelsz, rendben lesz!

Béla Béka a tanácsot megfogadva, ép bőrrel került ki csapdájából a partra. A mentést megköszönte: Eljutok a hangversenyre!

Egymástól elköszönve Csigabi már más ütembe' rótta az utakat. Gyorsan haladt, és egyszercsak a dombokon túl meglátta a palotatornyokat. Az aranyló csúcsok a magasba nyúltak, azok tetején zászlók lobogtak. Bástyákon őrszemek kémleltek, hogy az érkezőkre figyeljenek. Minden látogatót beengedtek, szeretettel üdvözöltek, és megvendégeltek. A várban különleges emberek éltek. Csak jók, és segítőkészek. Ebben az országban nem volt irigység, vagy rosszindulat, itt csak önzetlen, jólelkű emberek laktak. Mindenki szorgosan dolgozott, emellett pedig jótékonykodott. A pék kenyerének egy részét a gyerekeknek adta, kik a finomságot viszonozva a mező virágait kötötték neki csokorba. A szakács mindig küldött húslevest a betegeknek, akik amint jobban lettek, hálából egy kosár zöldséget küldtek jótevőjüknek. Sokfélék voltak az emberek, ifjak és öregek, sérültek meg épek, de ugyanúgy éltek. Mindenre odafigyeltek, és ha kellett, segítettek. Az ország lakói kedvesek voltak, a másikra őszintén mosolyogtak. Az emberek jók! Ez a mottónk! - nem volt táblákon kitéve, csak benne volt az ott élők lelkébe'.

A kapu nyitva állt, Csigabi meg csak állt, és nézte a forgatagot. Jó helyen vagyok! - nagy lendülettel lépett be a várba, és bár ő még nem tudta, a király már várta.

- Üdvözöllek Csigabi! Gyere most a térre, a nagy ünneplésre! - mondta neki egy koronás ember, nyakkendőben, ünneplőben.

- Honnan ismersz engem? Hisz csak most érkeztem!

- A történeted új. Nemrég mondta Fürge Nyúl, hogy meggyógyítottad, Béla Béka tájékoztatott, hogy kiszabadítottad. Egy perce pedig a Lepke rebegte, hogy jutott el ide. Tudjuk ki vagy! Gyere! Ülj le!

Az országban most van a menyegző, a királyi esküvő. Zenével, tánccal, lakomával, és egy olimpiával.

- Érezd jól magad, a vendégünk vagy! - Csigabi még mindig nem értette, ám végül csak leült egy székre. Esküvő zajlott. A király fia, és az ő arája gyűrűt húztak egymás ujjára. A jóságos vőlegény és menyasszonya volt a nap fénypontja, és amint az igent kimondta a pár, felbolydult a vár. A násznép felállt, már a mulatságra várt. Számtalan program volt. Elsőként futóverseny zajlott, ahol a nyúl aranyérmet kapott.

- Nem nyerek, ha Csigabi nem gyógyít meg! Köszönet!

A lagzi tánccal folytatódott, ahol az a lepke balettozott, akit Csigabi juttatott a célba.

- Szívből jövő hála! Gyere velem táncba Csigabi! - kérte fel a lepke egy csodás keringőre.

A tánc után jött a híres énekkar, élén Béla Békával. A koncert oly remek volt, hogy mindenki állva tapsolt.

- Szólnék néhány szót! - krákogott a Breki. Csigabi, kérlek, gyere ki! Köszönöm, hogy segítettél, a hálóból kimentettél. Ez a dal most neked szól, mégpedig három szólamból!

Csigabi csak állt a téren, meglepve, kissé félénken.

És ekkor a királylány hangja szólalt meg a hangszóróban, kedvesen, és határozottan.

- Köszönjük a jókívánságokat! Remélem, élvezitek lakodalmunkat! Fontos dolgot osztok meg veletek, felhívnám figyelmeteket! Majdnem elmaradt az esküvő, hisz néhány résztvevő fellépő az úton bajba került. Beszorult, eltévedt, vagy megsebesült. Ez a csodás leány nem is gondolja tán, hogy mennyi mindent tett, pedig az összes mentésben részt vett. Ráadásul okosan, és gyorsan oldotta meg a dolgokat, megmentve a bajbajutottakat. Mindezt teljes szívvel, önzetlenséggel. Ha egyvalakin segítesz, a világot mented meg! Természetes, tudom, de még mindig nem mindenhol.

A friss házas ifjú király sem maradt csendben, a végén ő következett a beszédben.

- Örömmel jelentem be, hogy megjutalmazlak, mától a jóság nagykövete vagy! Hisz bebizonyítottad, hogy az egész világban méltón képviseled országunkat. Az embereket megtanítod: ha jót tesz, akkor boldog! Példáddal mutathatod, hogy ez milyen nemes és nagyszerű dolog. Vállalod?

Csigabi nem sokat gondolkodott, köszönettel igent mondott. Szólt néhány szót, végül az igazi nevén is bemutatkozott.

Bár a kedvenc állatom örökre a csiga, a valódi nevem Bianka. Azt jelenti, fényes, ragyogó, tiszta. De most búcsút intek nektek, mert mennem kell utamra!

Csigabi megkötötte bakancsát, bepakolta hátizsákját, és lassan továbbállt. A jóság nagyköveteként feladatok várták. Miközben integetett, kiáltott egyet:

Isten veletek! Jót tenni és segíteni megyek!

Horváth Alex Bálint

A róka és a farkas

Hol volt, hol nem volt . Volt egyszer egy róka meg egy farkas. Nagyon jó barátok voltak. Mindig együtt jártak vadászni. Tudták, hogy az erdőben sok helyen vannak mély gödrök ásva és csapdák kitéve az orvvadászok álltal. Nem egy állatot láttak már élve vagy holtan egy-egy ilyen csapdában.

Egyszer egy borús hajnalon a róka és a családja hangos csörömpölésre, kiabálásra riadtak fel. A róka kikukucskált az odúból, s mivel semmit sem látott, ezért kijjebb merészkedett. Erős, furcsa szag csapta lassan meg az orrát. Érzett már ilyet máskor is. Mikor embert látott az erdőben mászkálni. Olyankor mindig óvatosan, de gyorsan odébb is állt. De ez a szag most sokkal erősebb volt. Miközben pörögtek a gondolatok a fejében, hogy mi lehet a szag forrása, a három kölyke is kimerészkedett az odúból és kíváncsian szaglászott. Közben meglátta barátját, ahogy lóhalálában fut feléje és már messziről kiabál.

-Gyertek! Meneküljünk! Jönnek a vadászok.

Azonnal futni kezdtek az erdő mélye felé. Futás közben sok állatot hagytak le vagy ép őket előzték ki. Szinte percenként figyelmeztették a kölyköket, hogy csak az ő nyomukban fussanak. Csak arra amerre ők. Ügyesen tartották a kicsik az iramot. De egyszer csak egyikük mégiscsak rossz helyre ugrott. A sűrű avar alatt egy mély gödör bújt meg. Óvatosan körbeállták a gödröt. A kicsinek nem lett baja. Az avar megóvta esés közben, de kimászni nem tudott. Tanakodtak hogyan tudnák kiszedni a gödörből a kölyköt. Közben füleltek, hogy milyen messze lehetnek a vadászok. Próbálta a róka lelógatni a farkát, hogy ha a kölyök ráharap, talán kitudja húzni. De sem neki sem a farkasnak nem bizonyult elég hosszúnak a farka. Közben egyre közelebbről hallatszottak a hajtók és a vadászok által keltett zajok.

Egyszer csak a farkasnak támadt egy ötlete. Mondta a kölyköknek, hogy kaparják bele az avart, ágakat a gödörbe a környékről. Ő pedig az aggódó rókával nekiállt ásni, kaparni úgy, hogy a kikapart föld, mind a gödörbe kerüljön. Közben a pórul járt rókafi sem volt tétlen. Ami a gödör aljába került föld, avar, faág mind egy oldalra kaparta, s egyre nagyobb halom lett belőle. A vadászok zaja egyre jobban közeledett. A róka néha le-le lógatta a farkát, hátha már eléri a kölyök. De még nem volt elég nagy a halom. Néha mintha a szemük sarkából láttak volna a távolban a fák között egy-egy embert. De ők ástak tovább. A kölykök hozták az ágakat. Aztán egyszer csak egy nagy dörrenés hasított bele a menekülő állatok és az üldözőik által keltett erdei hangokba. Tudták már nincs több idejük. Egy utolsó próbát kell tenniük. Ha tovább maradnak, az mindegyikük életébe kerülhet. Mivel a farkas farka volt hosszabb, így most ő lógatta le a gödörbe. A kicsi hiába ágaskodott, nem érte el. Tudva, hogy az élete múlik rajta, minden erejét összeszedve, egy nagyot rugaszkodott a halom tetejéről. S míg ő ráharapott a farkas farkára, abban a pillanatban üvöltött fel a farkas fájdalmában. Amitől egyben akkorát ugrott, hogy a róka kölyök egyszer csak előtte huppant a földön. Az emberek közben egyre közelebb értek. Nem volt idő a fájdalommal foglalkozni. Tovább kellett menekülni. Az erdő közepén volt egy virágokkal teli tisztás, kis patakkal. A rókának eszébe jutott, hogy a patak partjánál van egy kis odú. Rég nem használta semmilyen állat. Talán az jó lesz búvóhelynek. Arra vették hát az irányt. Hamarosan oda is értek a patakhoz, s az odút is megtalálták. Kényelmesen el is fértek benne. Aztán meghúzva magukat csendben fülelték, ahogy a vadászok zaja egyre közelebb ér. Hallották, ahogy oda-oda kiált az egyik ember a másiknak. Ahogy a csizmájukkal végig gázolnak a patakon. Az ágak recsegését. Aztán a távolodó hangokat. Lassan megnyugodtak.

Reggel madár csicsergésre ébredtek. Lassan kimerészkedtek az odúból. Mintha nem is történt volna semmi. Szinte nem is utalt semmi az előző napi menekülésre, vadászatra. Talán csak néhány letört faág és a farkas harapástól sajgó farka. S ahogy a patakban önfeledten pancsoló kölyköket nézték, a róka fejében csak egy boldog gondolat szárnyalt. Bajban ismerszik meg a jó barát.

Balogh Boglárka (tanuló, Debrecen)

Az első mesém Cseriről, a Cserebogárról

Volt egyszer egy cserebogár. Cserinek becézték. Ez a cserebogár nagyon szeretett volna postás lenni. Kiskorában elhatározta, hogy leveleket fog hordani, és amikor kinevezték az állatok postásának, csak úgy repkedett örömében.

Egyszer az erdők királya fontos levelet bízott rá Budapestről. A Debreceni Nagyerdőre a sárga szemű, kék karmú fekete macskának kellett egy levelet átadnia. Ez a levél azért volt fontos, mert ebben volt az állatok békéjének receptje.

A cserebogár el is indult a hosszú útra. Amikor meglátta a kékszemű, sárga karmú fekete macskát, rögtön odaszaladt, és átadta a levelet. Repült is haza utána, de félúton rájött, hogy nem a kék szemű, sárga karmú macskának, hanem a sárga szemű, kék karmú macskának kellett volna kézbesíteni a levelet. Visszarepült hát, s kérlelte a macskát, hogy adja vissza a küldeményt neki.

  • Óóóó! Kérlek, add vissza, rossz levelet adtam. - szólt a cserebogár.
  • Nem! Nem adom vissza!- mondta a macska.
  • Kérlek, könyörgök! - szólt szívszorító hangon a cserebogár.
  • Na jó! De csak akkor, ha teljesítesz 3 próbatételt! Ha éjfélig nem teljesíted a 3 kívánságot, a levelet nem kapod vissza. Az első: a szellemmanótól szered meg a nyakláncot. A második: a retkesfogú boszitól szerezd meg a pálcáját. A harmadik: a háromszemű. háromlábú pók középső szemüvegét hozd el hozzám!

A cserebogár leült keseredni az út szélére. Gondolta magában, hogy úgysem tudom teljesíteni a három próbatételt, nem leszek többet postás.

Egyszer csak hallja, hogy valaki segítségért kiált a kerekerdő szélén. Oda is repült, és egy egérkét talált, aki beleesett egy lyukba.

  • Kérlek, segíts nekem! Nem tudok kijönni.

A cserebogár le is szállt érte. Felhozta a kis egérkét és azt mondta neki:

  • Amiért segítettél rajtam, lehet három kívánságod! Teljesítem azokat!

Mivel ő volt az egerek királya, ezért mindent tudott az erdőben élő állatokról. Cseri kívánt:

  • Hol találom a szellemmanót, a boszit és a mutáns pókot, s hogy tudom megszerezni tőlük a kincsüket?
  • A szellemmanót a legsötétebb zugon az erdőben, a boszit az erdő nyugati szélén a kunyhóban, s a pókot az erdő közepén találod. De óvatosan, ha túl hangos vagy, meglátnak és megesznek!

Úgy is lett, először a szellemmanónak vette el a nyakláncát, de csak este, mert addigra találta meg. A kis cserebogár nagyon félt, hogy a szellemmanó meglátja. Ahogy elaludt, bemászott az ablakon. Gyorsan leszedte a nyakláncot, és már repült is volna tovább, azonban a szellemmanó meglátta. Nem tudott utána szállni, mert rájött, hogy minden este le van kötve a lába, mert holdkóros. Így Cseri, a cserebogár tovább tudott menni.

Mos a retkesfogú boszi került sorra. Neki is berepült az ablakán. Ahogy meglátta Cseri, érezte, hogy sikítania kell, mert nagyon ronda a boszi. De nem tette, tudta, hogy akkor elszúrja a feladatot és nem lehet többé postás. A cserebogár az asztalról gyorsan felkapta a pálcát, de a boszi felkelt. Ment is volna utána, de a botot nem találta, amivel gyorsabban tudott sétálni, mert mindenki tudja, hogy egy boszi öreg és csúnya! Ezért meg van most már 2 kincs, már csak a 3. hiányzott. Oda is repült cserebogár az erdő közepére, és ahogy meglátta a kis házat a kis ablakkal, rögtön tudta, hogy ez a pók háza. A középső szemüvegét le is szedte és már repült volna tovább, de a pók felébredt, azonban mindenki tudja, hogy a pók a 3. szemüvege nélkül nem lát! Így szerencsésen megszerezte a 3. kincset is.

A cserebogár repült a 3 nehéz kincscsel a fekete macskához. Már csak 5 perce volt átadni a kincset, és ez sikerült is neki. A macska átadta a levelet, a cserbogár meg a kincseket. A cserebogár nagyon fáradt volt, így elhatározta, hogy a másik fekete macskának reggel adja át a levelet. Mire reggel lett a sárga szemű, kék körmű macskának át is adta a levelet, aki nagyon megörült neki. Na, most már repülhetett vissza, Budapestre az állatok királyához! Ott mindenki nagy örömmel fogadta a cserebogarat. Mindenki ott volt, és az állatok királya megajándékozta Cserit egy kitüntetéssel.

Aki nem hiszi, kérdezzen meg egy cserebogarat!